Bezárt érzések. Bezárt fájdalom. Talán örökké így marad. Nem gyógyuló, heget hagyó sebek. Zokogásra ébredt éjszakák. Nem múló szorítás a mellkasban. Törött lélek. Pengeélen táncolás. Keserves könnyek naponta százszor. Felcsendülő, ismerős dal. Millió emléket rejtő képek és tárgyak. Tompa, kiüresedett tudat. Elernyedt, zsibbadt test. Üveges, üres tekintet. Szorító kéz. Csendes őrjöngés...
...mégsem feladás.
Bezártam magam. Bezártam a fájdalmamat. Bezártam az érzéseimet. Ha rajtam múlik, örökre. Olyan sebet ejtett rajtam az élet, ami ha idővel el is kezd begyógyulni,
nyomot hagy. Akkora a törés a lelkemen, hogy szerintem képtelenség az,
hogy valaha újra olyan teljes lehessek, mint amilyen voltam. Persze ha
ez a helyzet nem változna, akkor lesz így. 5 hónapja vagyok már olyan
állapotba, amit nem lehet igazán meghatározni. Érzelmi hullámvasút az
egész, és nem tudom hol jön a lejtő, hol jön az emelkedő. Van amikor
napokig minden jó, de van, hogy óráról órára változik meg a hangulatom
és vele az egész életmeglátásom. De mégis valahol büszke vagyok magamra
és arra az erőre ami bennem van. Mert akartam küzdeni, akartam felállni.
Pedig csúnya vagy sem ilyet mondani, sajnos lesüllyedhettem volna olyan
szintre, ahonnan nem lett volna visszaút. Nekem kellett döntenem. Én az
élet mellé álltam és felvettem a kesztyűt. Harcolok most is, és sokáig
így is lesz, én mégsem bánom, mert tudom több leszek általa. Próbálok megoldásokat találni, motiválni magam és valami
rendszert vinni az életembe, de egyelőre csak szép elképzelésim vannak, a
megvalósításhoz is neki kéne állni, de a lustaság és az, hogy néha
baromi nyomorultul érzem magam nem sokat segít. Meg kéne jól rángatni a
szép copfomat és felrángatni magam. Majd holnap. Mindig ez a válasz. És,
hogy mikor jön el az a holnap, csak rajtam múlik, tudom. Egyelőre
viszont baromi nehéz a jelenben élnem és azt tervezni mi lesz majd
ezután. Talán nem is akarnám tudni mi lesz a jövőben, mert túlságosan
félek a fájdalmaktól és attól, hogy egy nap összetörök és már nem lesz
az a ragasztó, ami újra összerakna. Tele vagyok félelmekkel, tele vagyok
fájdalmakkal. Az élni akarás dolgozik bennem gőzerővel, szóval talán
megleszek azért valahogy. Nem adom fel, mert nem tudom mit hoz a holnap, talán túl korai lenne kiszállni. Reménykedek abban, hogy egy nap majd minden visszatér a régi kerékvágásba, ugyanakkor talán túlélem majd azt is ha nem. A szívem nem az, hogy megszakadt, hanem darabokra, sőt porszemekké tört.
Viszont újra
elkezdtem az itthoni edzéseket is és a Jézuskától idén súlyfelesleget
kérek :D Viccet félretéve, valóban a hízáshoz szükséges kiegészítőket
szeretném beszerezni, mert a segítség kell, önerőből nem fog sajnos
menni. Jó lenne ha a szívügyekre is lehetne valamit kapni, amit online
rendelek házhoz, de azt bizony nem szállít a futár, azt nekünk kell
összekaparni. Csak sokszor baromi nehéz, és a franc egye meg az egészet. Verhetném a fejem a falba 0-24 de attól se fordulna meg a Föld forgása, szóval ez a tehetetlenség meg végképp megöl. Mikor tennék valamit, de nem tudok, mert akkora falat húztak fel, amit képtelenség átmászni, pedig próbáltam már annyiféleképp. Fogalmam sincs mit tegyek ha nem dől le a fal, de a könnycsatornáim lassan kiszáradnak és menthetetlenül belehal a lelkem ebbe az egészbe.
Ha maradandó károsodás nélkül nem is úszom meg ezt az egészet, akkor legalább annyit kérnék, hogy ne legyen több fájdalom. Ürességet akarok. Végtelen, sötét, ürességet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése