Bezárt lélek

Bezárt érzések. Bezárt fájdalom. Talán örökké így marad. Nem gyógyuló, heget hagyó sebek. Zokogásra ébredt éjszakák. Nem múló szorítás a mellkasban. Törött lélek. Pengeélen táncolás. Keserves könnyek naponta százszor. Felcsendülő, ismerős dal. Millió emléket rejtő képek és tárgyak. Tompa, kiüresedett tudat. Elernyedt, zsibbadt test. Üveges, üres tekintet. Szorító kéz. Csendes őrjöngés...

...mégsem feladás.

Bezártam magam. Bezártam a fájdalmamat. Bezártam az érzéseimet. Ha rajtam múlik, örökre. Olyan sebet ejtett rajtam az élet, ami ha idővel el is kezd begyógyulni, nyomot hagy. Akkora a törés a lelkemen, hogy szerintem képtelenség az, hogy valaha újra olyan teljes lehessek, mint amilyen voltam. Persze ha ez a helyzet nem változna, akkor lesz így. 5 hónapja vagyok már olyan állapotba, amit nem lehet igazán meghatározni. Érzelmi hullámvasút az egész, és nem tudom hol jön a lejtő, hol jön az emelkedő. Van amikor napokig minden jó, de van, hogy óráról órára változik meg a hangulatom és vele az egész életmeglátásom. De mégis valahol büszke vagyok magamra és arra az erőre ami bennem van. Mert akartam küzdeni, akartam felállni. Pedig csúnya vagy sem ilyet mondani, sajnos lesüllyedhettem volna olyan szintre, ahonnan nem lett volna visszaút. Nekem kellett döntenem. Én az élet mellé álltam és felvettem a kesztyűt. Harcolok most is, és sokáig így is lesz, én mégsem bánom, mert tudom több leszek általa.  Próbálok megoldásokat találni, motiválni magam és valami rendszert vinni az életembe, de egyelőre csak szép elképzelésim vannak, a megvalósításhoz is neki kéne állni, de a lustaság és az, hogy néha baromi nyomorultul érzem magam nem sokat segít. Meg kéne jól rángatni a szép copfomat és felrángatni magam. Majd holnap. Mindig ez a válasz. És, hogy mikor jön el az a holnap, csak rajtam múlik, tudom. Egyelőre viszont baromi nehéz a jelenben élnem és azt tervezni mi lesz majd ezután. Talán nem is akarnám tudni mi lesz a jövőben, mert túlságosan félek a fájdalmaktól és attól, hogy egy nap összetörök és már nem lesz az a ragasztó, ami újra összerakna. Tele vagyok félelmekkel, tele vagyok fájdalmakkal. Az élni akarás dolgozik bennem gőzerővel, szóval talán megleszek azért valahogy. Nem adom fel, mert nem tudom mit hoz a holnap, talán túl korai lenne kiszállni. Reménykedek abban, hogy egy nap majd minden visszatér a régi kerékvágásba, ugyanakkor talán túlélem majd azt is ha nem. A szívem nem az, hogy megszakadt, hanem darabokra, sőt porszemekké tört. 

Viszont újra elkezdtem az itthoni edzéseket is és a Jézuskától idén súlyfelesleget kérek :D Viccet félretéve, valóban a hízáshoz szükséges kiegészítőket szeretném beszerezni, mert a segítség kell, önerőből nem fog sajnos menni. Jó lenne ha a szívügyekre is lehetne valamit kapni, amit online rendelek házhoz, de azt bizony nem szállít a futár, azt nekünk kell összekaparni. Csak sokszor baromi nehéz, és a franc egye meg az egészet. Verhetném a fejem a falba 0-24 de attól se fordulna meg a Föld forgása, szóval ez a tehetetlenség meg végképp megöl. Mikor tennék valamit, de nem tudok, mert akkora falat húztak fel, amit képtelenség átmászni, pedig próbáltam már annyiféleképp. Fogalmam sincs mit tegyek ha nem dől le a fal, de a könnycsatornáim lassan kiszáradnak és menthetetlenül belehal a lelkem ebbe az egészbe. 

Ha maradandó  károsodás nélkül nem is úszom meg ezt az egészet, akkor legalább annyit kérnék, hogy ne legyen több fájdalom. Ürességet akarok. Végtelen, sötét, ürességet.