Élet

Az élet szólított, és újabb csatákat adott, amiket meg kellett vívnom. Tudtam és éreztem, hogy nem zárult még le az életem eme szakasza, sőt még mindig érzem, hogy tartogat újabb és újabb átélni valókat, de jöjjenek csak. Kövek ezek, építő kövek.

Mert bizony minden ami jön, az rombolhat de építhet is. Sőt, van ami rombol, aztán én építek a romokból. Ettől is olyan különleges az élet. Én nem kérem, de ő adja, és bizony sosem véletlen. Látnom kell a mélységeket és a magasságokat is magamban. Vannak szakadékok és vannak hegyek. Minden területen mászni kell. Valahonnan fel, és valahová fel. Így megy ez. 

A világ csendes...a lelkem hangos

Nem tudom miért, de mindig este tudok írni. Ilyenkor jönnek a gondolatok. Mikor a világ körülöttem elcsendesedik, akkor hangos a lelkem. 

Ilyenkor beindul a kis gépezet a fejemben, és a film elindul. Főleg olyankor, amikor fekszem az ágyban, és aludni próbálok. Csak úgy zakatol a sok gondolat. 

Hiába próbálnám megállítani, egyszerűen lehetetlen. Legtöbbször a fájdalmak, a sérelmek jönnek elő ilyenkor. A boldog percek, a boldog gondolatok mindig napközben vannak. Talán azért, mert zsigerből taszítom olyankor a bánatot.

Most ugyan nem vagyok szomorú, mégis most jön elő minden a múltból. Na jó, nem minden, de épp elég olyan dolog, ami fájt. 

Akik hiányoznak, ők ilyenkor nagyon. Akit szívesen megölelnék, őt ilyenkor nagyon. Ha sírnom kell, ilyenkor nagyon. 

Feketén-fehéren

Nos, amint a blogom elejéről is kiderül, én tartós beteg vagyok. Aki pedig netán nem olvasta volna az elejét, akkor mostmár tudja. Crohn-betegségem van, ami egy bélgyulladás. Nem gyógyítható. De nem is halálos.

Nem szeretnék most esettanulmányt írni, csak köze lesz a betegségemnek ehhez a bejegyzéshez.

A Crohn tanított meg arra, hogy pozitív legyek, és soha ne adjam fel. Nem szabad belesüllyednem a depresszióba, mert ha eluralkodik rajtam a negatív erő, akkor bizony a betegségem is könnyen a rossz oldalra kezd billenni.

Vége

Eltűntem, tudom. Bár fogalmam sincs, hogy olvas-e valaki, de aki itt van, annak jelentem: ÉLEK!

Már korábban is írtam, hogy túl vagyok a nagy fájdalmamon. De úgy hiszem most tudok tényleg pontot tenni ennek a hosszú mondatnak a végére. 

Vége.

Még mindig nehéz

Elvettünk egymástól valamit. Valamit, ami fontos, aminek a hiánya halálos. Bár a testünk él, a lelkünkben mégis meghalt valami. Ezzel együtt pedig egymást is elvettük a másiktól. Te elszakadtál tőlem, én elszakadtam tőled.
Most úgy érzem mindegy is honnan indult ez az út. Egyre a semmi felé tart, és egyre nehezebb.
Hullámzik a lelkem mint a tenger. Felcsapnak a hullámok, majd csendben le is nyugodnak. Annyi a különbség, hogy a tenger hullámzása mellé az ember csodás naplementét, és kellemes sós illatot társít. Nos, ez esetben szó sincs ilyenről. Semmi vakító narancsos táj, semmi finom illat.

Egyedül nem megy...dehogynem!

Úgy érzed itt a világvége, mert ő nincs már melletted? Úgy érzed nincs kiút? Akkor jól figyelj.

Mindig van holnap, mindig van tovább. Mért ne lenne? Hisz élsz! Tudod mit? Élni is fogsz. Nélküle? Akkor hát nélküle.

Nem mondom, hogy könnyű egy szakítás vagy egy válás. Bár válásban nem volt még részem, de szakításban igen. Volt, hogy elhagytak, és volt, hogy én hagytam el. Egyik helyzet sem könnyebb. Mindenki emlékszik a kezdeti boldogságra, a romantikus estékre, gyönyörű közös reggelekre. Sőt, ilyenkor mindenkiben élénkebben élnek a boldog percek, mert ragaszkodik hozzá. Nem akarja elfogadni, hogy nem megy. Pedig mindenkinek jobb lesz, ha esélyt ad magának és a másiknak is, hogy megtalálja az igazi boldogságot.

Már nem kellesz a napjaimba

Tudod rá kellett jönnöm, hogy nélküled is van élet. Azt hittem először, hogy szép lassan fogok majd belehalni, hogy leáll majd a szívem. Hogy nincs fény és boldogság nélküled. De van. Bizony, hogy van.

Nem mondom, hogy elmúlt a keserű íz a számból. Viszont már nem folynak könnyek a szememből. Nem érzem, hogy apró darabokra szakadna a szívem és a lelkem, mert nem vagy.

Küzdöttem hónapokon át, magammal, az élettel.