Mostanság egyre többet foglalkoztat az a gondolat, hogy nem is olyan soká (ha minden jól alakul) becsomagolom az itthoni életemet, és elhagyom azt a helyet ahol már több mint 24 éve élek. Valamikor gyermeki izgatottsággal gondolok a majdani utazásra, de előfordul az is, hogy a fojtogató érzés és a nehéz levegővételek között megcsillan egy-egy aprócska könnycsepp is a szemembe. Szerintem ez a kettős érzés normális. Hiszen nincs okom utálattal itt hagyni ezt a várost, a barátokat és a családomat, ez nekem is fájdalmas dolog. Ugyanakkor tudom, hogy valami új vár rám, egy nagy kaland, és izgatott vagyok miatta. Fogalmam sincs mi fog ott várni rám, azt sem tudom hogy sül majd el ez az egész, de nem is akarom tudni. Egy biztos. Sosem fogom megbánni, hogy megpróbáltam.
