Gimnazista lány

Nagyon régóta nem írtam. Egy szót sem. Csak sodródtam az élettel és faltam azt. De a magasban lebegés nem lehet örök állapot, így hát én is lepottyantam, elég keményen. Mivel nekem mindig jobban ment az írás akkor, amikor nehéz időket éltem, így talán nem meglepő, hogy most is egy mélyebb fázisban tudok billentyűzetet ragadni. Egy ideje már lelki búvárkodom, magammal, a saját kis életemmel. Mondhatni egyfajta „énidő” de abból is a keményebb fajta. Van bennem pár elég mély és régi bevésődés, amik feloldásához már szakember segítsége fog kelleni, de mivel jött ez a koronavírus miatti karantén állapot, így ezt a dolgot kicsit tolnom kell magam előtt. De addig sem tétlenkedem, és próbálok szembenézni dolgokkal, realizálni őket, megfogalmazni érzéseket, tényleg a pocsolya aljára tekinteni. Így születtek meg ezek a gondolatok is. 

Ahogy ültem a szobámban és pakolásztam dobozokat, meg a ruhásszekrényemet belém villant egy felismerés. Leragadtam a múltamban. Az énem, a stílusom beleragadt egy gimnazista lány „szerepébe”. Elég durva volt ezt így realizálnom magamban. Így, ebben az állapotban leültem kicsit ízlelgetni, agyalni rajta, hogy ez vajon honnan jött, mennyi a valóságtartalma? Kicsit olyan érzés jött ezután, mintha eddig csak egy koszos szemüvegen keresztül néztem volna a világot és most ezt a koszt letörölték volna, szó szerint megvilágosodtam. Többször gondolkodtam már rajta, hogy vajon miért olyan a stílusom, amilyen, mikor valójában valami másra vágynék? Nos, valószínű ez is ebből eredhet, hogy valami visszafog, ott tart engem. Ugyanis egy ideje jobban érdekel a stílusom, éreztem már, hogy ez kezd kevés lenni, ami van, mégse tudtam változtatni. Mindenféle okokat sorakoztattam fel, amik megtámogatták ezt a mondhatni kamasz lányt bennem. Olyasmiket, mint pl.: 

„Minek vegyek fel csinos ruhát, mikor csak pár emberrel dolgozom együtt? Nem vagyok fontos üzletasszony, nem lebegnek ilyesfajta elvárások a fejem fölött, és amúgy is mindig a kényelmesség, a praktikusság híve voltam, nincs kedvem változtatni.”

 

Wow, na ez volt A MONDAT, ami így szikraként pattant az agyamban. Jézusom hányszor lőttem el ezt a kifogást, hányszor bújtam be mögé, hányszor húztam magamra. Valóban, én mindig a kényelmes, inkább lazább, hétköznapibb, sportosabb darabokat részesítettem előnyben. Nem igazán vonzott a divat, vagy az, hogy tényleg megkeressem a stílusom. Azt gondoltam ez az én stílusom, szóval jól van az úgy. Tehát még csak a fáradtságot se vettem, hogy kipróbáljak valami újat, valami mást. Esélyt sem adtam annak, hogy netán meglássam a lehetőségeket, vagy a változás irányába forduljak. Úgyhogy nagyon esélyes, hogy évekig valami totál homályban léteztem. Sőt, erősen biztos.

Ebből a felfedezésből pedig jött a következő, vagy inkább a rávezető kérdés.

„Miért ragadtál le a gimis éveidben, miért nem tudsz továbblépni?”

Ez pedig már nem feltétlen csak a ruhákról vagy a stílusról szól. Ez már kőkemény lelki háttere a történetnek. Ugyanis, ahogy belemélyedtem ezekbe a gondolatokba, fel kellett fedeznem, hogy talán van igazságalapja annak, hogy a személyiségem is benne maradt ebben a létben, azokban az években. Nagyon sok megoldatlan dolog történt azokban az időkben, sok fel nem fedett érzés, és bizony lelki sérülések. Ezek a sérülések lesznek a kiinduló pontok majd a jövőbeni terápiában, amiket félig-meddig már meg tudok fogalmazni, amikkel szembenéztem, és amiket le szeretnék végre zárni, elvarrni a szálakat és ott hagyni a múltban. Eddig ez nem sikerült, és itt jött az a párhuzam, amit vontam a stílusom és a személyiségem között, valamint ahol érzem az átfedést, vagy az okot, hogy miért alakult ez így. Mivel sok nyitott ajtót hagytam azokban az időkben, így ezekre fókuszáltam, a tekintetem mindig rajtuk maradt. Bár az évek teltek, én még mindig ezeken a problémákon kattogtam, hol tudatosan, hol csak a tudatalattimban motoszkált, de végig kísért az azóta eltelt tizenvalahány év alatt. Igen, több mint 10 év telt el úgy, hogy nem lettek helyükre pakolva a dolgok, cipelem őket magammal, innen sok év távlatából próbálnám javítgatni, befoltozni a lyukakat, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem fog menni. Nem tudok visszamenni az időben, nem lehet innen javítgatni már a hibákat. Az igaz, hogy vissza kell kicsit térni ide, de nem azért hogy ide-oda pakoljuk a csomagokat, hanem egyszer és mindenkorra be kell csukni azokat a bizonyos ajtókat és tovább kell lépni. 

Talán innen eredhet az a fajta emlékgyűjtés, amit az évek során csináltam. A mostani szelektáláskor rengeteg olyan dolgot dobtam ki vagy ajándékoztam el, amiről már fogalmam sincs kihez köt, vagy milyen érzéshez. Ragaszkodtam a múlthoz, nem akartam, hogy azok az érzések elmúljanak, így mindig kellett valami emlék, amit őrizgettem a fontos pillanatokról vagy eseményekről. De rá kellett döbbennem, hogy ezekhez a tárgyakhoz nem ragaszkodhatok ennyire. Az emlékek tárgyakkal, vagy azok nélkül, de megmaradnak, vagy eltűnnek. És bizony, ha megfakulnak, akkor már nem biztos, hogy akármilyen tárgy is vissza tudja hozni őket. Nincs ezzel baj, az idő múlik, és mindennek meg van a maga ideje, épp ezért nem hordozhatom magammal örökké. Tudni kell elválni, búcsút venni. A búcsú valahogy sosem volt az erősségem, nem bírom a lezárásokat, nagyon nehezen tudok elköszönni élethelyzetektől vagy emberektől. Valamiért dolgozik bennem az örökké tartson életfelfogás, és bizony nagyon sok aprósággal kapcsolatban is bennem van ez. Innen pedig már jól látható, hogy miért voltam képes több éven keresztül élni egy olyan világban, ami már rég tovább haladt, csak én ragadtam ott, holott semmi keresnivalóm nincs már azon a helyen. Persze nem lehet innen szó nélkül távozni és csak úgy lépni egyet, meg kell cselekedni a lezárást, a feldolgozást, és a megbocsátást, elengedést. 

Az öltözködési szokásaim változtatása lesz talán a legkönnyebb pont, és ma már én is látom, hogy a régmúltat ott kell hagynom ahová tartozik. Egy ideig én voltam, egy ideig engem ábrázolt, de ma már nem. A világ változik és vele együtt én is. Nem baj az, ha felnő az ember, hisz ez az élet rendje, és talán innentől kezdve már én is meg tudok barátkozni ezzel a gondolattal. Na persze, hosszú lesz még az az út, ahol tényleg megtanulom, hogy nem szabad olyan sokáig hátrafelé nézni, mert akkor lemaradunk arról, ami a szemünk előtt van.