2013. május 28., kedd

Türelem

Elmúlik. Idővel tudom, hogy el fog múlni. Ez a szorító, és nyomasztó érzés nem tarthat örökké, én hiszem.Minden nap egy kicsit más szögből látom a dolgokat. De talán az utolsó elképzelésem az igazi.
Van akit elengedek, és van akit visszavárok. Mert tudom, hogy jönni fog majd, mert nincs az az isten, hogy ne. Ismerem. Mindig ez van. Bár, ezt most más helyzet, de mégis hasonló. Csak most rajtam a sor, én tanulok most ebből. Neki se könnyű, tudom. Nehéz a helyzete, de majd letisztul minden. Csak idő kell. Bár ez a legnehezebb. A várás. Várni, és várni, és még mindig csak várni.

2013. május 17., péntek

Esti gondolatok

Ma egész jól bírtam, nem is sírtam. Ahogy érzem nem is fogok. De attól még nem múlik ez az űr. Naphosszat ülök itt a székben, és csak bámulom a monitort. Néha elvonulok, hogy olvassak, de hamar elmúlik az érdeklődésem. Visszaülök a géphez, és várok. Várom, hogy teljen az idő, hogy megint véget érjen egy nap. 
Próbálok kapcsolatot teremteni másokkal, de nem sikerül. Pár mondat után félbeszakad a dolog, nincs miről beszéljünk. És ez még csak nem is élő szó. Csak karakterek a monitoron. Monoton pötyögés. Ennyi a zaj körülöttem, ennyi a mozgás. 
Sőt, még az interneten is ott van, mindig valahol felüti a fejét, hogy emlékeztessen újra és újra arra, hogy megváltozott minden. Pedig enélkül is tudom. 

2013. május 16., csütörtök

Küzdelem

Tudod, vannak napok amikor könnyebb, és vannak napok amikor nehezebb. Sosem tudhatod reggel, hogy vajon melyik napra ébredtél. A könnyűre, vagy a nehézre. De talán nem is kell ezen gondolkodni, hisz a nap végére tudni fogod. 
Nekem például ma könnyebb volt. Talán azért, mert végre leírhattam valakinek azt amit érzek. Elkezdett megnyílni a lelkem. No persze, nem az egész érzéshalmot adtam ki magamból, de elindult végre. Ettől független még ugyanolyan nagy káosz van ott legbelül, de talán eljött az ideje annak, hogy megtörjön az a kemény páncél.

2013. május 15., szerda

Összetörve

Igen, az élet mindig alakít. Vagy mi alakítjuk az életet? Hm, jó kérdés. 
De egy valami biztos...
Nem lehetünk mindig fent, néha le is kell esnünk ahhoz, hogy újra a magasba emelkedhessünk. Azt pedig, hogy meddig leszünk padlón, sosem láthatjuk előre. Senki nem tudhatja ezt. Néha gyorsan elmúlik a vihar, és hirtelen talpra állunk, megrázzuk magunkat, és indulunk előre. Valamikor pedig hosszabban időz nálunk a rossz idő, a bánat. Lassan térünk magunkhoz, és sokára bukkannak elő az első napsugarak. Viszont ha rövid, ha hosszú is a folyamat, várnunk kell. Nem szabad siettetni semmit, hiszen mindenhez idő kell. A jóhoz és a rosszhoz egyaránt. Persze nem is kell belesüppedni a depresszióba, de ha csak kierőszakoljuk a boldogságot, akkor az nem lesz hosszú életű. 

2013. május 3., péntek

Szabadulj fel!

Sokszor járt ez a fejemben. Fel akartam szabadulni, fel akartam oldódni. De nem sikerült. Folyton ezt kérdeztem magamtól: "Mi lehet a baj?"
Választ azonban nem találtam rá. Aztán egy nap rádöbbentem. Túl sokat foglalkoztam más dolgokkal, nem fordítottam elég időt magamra. 
Megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy "Ki vagyok én? Mi kell nekem?", a válasz pedig megdöbbentő volt... "Nem tudom". Márpedig amíg én sem tudom rá a választ, addig nincs miről beszélni. Rájöttem arra, hogy foglalkoznom kell magammal, le kell tisztáznom magamban sok mindent. Nyugalmat, és békét kell teremtenem a zavaros lelkemben. Mert túl görcsösnek érzem magam, és félő, hogy egyszer elpattan az a túlfeszített húr. Ehhez pedig még túl fiatal vagyok. Mosolyogni szeretnék.. ugyanúgy ahogyan rég.

Szóval elkezdem a figyelmemet magamra fordítani. Szeretném megismerni önmagam. Tisztába akarok lenni a szükségleteimmel. Testi-lelki egyensúlyra van szükségem. Hát ki más teremthetné meg ha nem én?

Amit pedig már el is kezdtem, az az írás. Nagyon sokat segít. Eddig ugyan még csak leginkább a múltról írtam, de végre kiírtam magamból. 

Innentől pedig hajrá, tovább.