Küzdelem

Tudod, vannak napok amikor könnyebb, és vannak napok amikor nehezebb. Sosem tudhatod reggel, hogy vajon melyik napra ébredtél. A könnyűre, vagy a nehézre. De talán nem is kell ezen gondolkodni, hisz a nap végére tudni fogod. 

Nekem például ma könnyebb volt. Talán azért, mert végre leírhattam valakinek azt amit érzek. Elkezdett megnyílni a lelkem. No persze, nem az egész érzéshalmot adtam ki magamból, de elindult végre. Ettől független még ugyanolyan nagy káosz van ott legbelül, de talán eljött az ideje annak, hogy megtörjön az a kemény páncél.

Nem léphetünk csak úgy át a problémákon. Ilyen ez, nem lehet. Mert mi hiába is hisszük, hogy kikerültük, átléptük, vagy tudomást sem vettünk róla, a probléma fogja magát, és újra az utunkba áll. Mi pedig újra megtorpanunk előtte, és csodálkozva bámuljuk, hogy jé, már megint itt van. Ekkor eldönthetjük, hogy újra átnézünk-e rajta, és tovább haladunk-e az úton, vagy leülünk mellé, és végre figyelünk rá. 

Jobb ha minél előbb figyelmet szentelünk rá, mert ha csak halogatjuk akkor előfordulhat, hogy egy szép nap már nem egyedül jön, hanem hozza magával a rokonokat is. Nekünk pedig van épp elég teendőnk, nem fogunk tudni egyszerre több problémával foglalkozni. 

Ja és azt se felejtsük el, hogy attól még, hogy húzzuk az időt, a probléma nem hal meg, sőt, nagyon is él. Addig amíg meg nem oldjuk, amíg nem áldozunk rá figyelmet. 

Tehát nekem is be kell látnom, hogy bizony hiába is szeretném az idő talán mégsem oldja meg ezt a problémát. Aztán ez mind szép és jó, hogy ezt belátom, de hogyan fogjak hozzá a megoldáshoz? 

Nem vagyok én ezzel kicsit elkésve? Fogalmam sincs. De abban biztos vagyok, hogy ez így nem mehet tovább, mert rá fog telepedni a mindennapjaimra, az életemre. Azt pedig nem hagyhatom, hogy a jó dolgokat is tönkretegye. Az egészségemről nem is beszélve. Ha azt kezdené el felemészteni -már pedig elkezdte- az maga lenne a pokol. Talán ez az a pont, ami engem is megijeszt. A rosszullétek, a fájdalmak, a sorba jelentkező negatív hanyatlások. Olyan szépen haladt minden, nem fordulhat ez vissza. 

Úgyhogy tetszik vagy sem, meg kell oldani a dolgot, a gubancokat ki kell egyengetni. Talán nem lesz már ugyanolyan mint volt, és ebben 100%-ig biztos vagyok, de legalább a vesszőt felváltja a pont, és lezárul a mondat. 

Sosem könnyű belátnia az embernek, hogy gondokkal küzd, és azt pedig a legnehezebb talán, hogy más nem oldhatja meg, csak ő. Ha ő nem tesz semmit, akkor minden úgy marad, és a sebek felszakítva maradnak, sosem tudnak majd gyógyulni. 

Ilyenkor pedig nem is az a rossz, hogy majd mások mit szólnak, hanem, hogy még én magam sem nyitottam ki ezt az ajtót, én sem tudom mi van mögötte, vajon nekem hogy fog tetszeni? 

De bármi is legyen a titkos helyen, az is én vagyok. A csúnya is, az is ami kicsit sem tökéletes.  Más lehet majd átnéz rajtam, és nem fogadja el a dolgokat, de nekem ha tetszik ha nem el kell fogadnom, hiszen én élek a legszorosabban együtt magammal. 

Kemény csaták ezek bizony. Ezekről egy tankönyv se szól. Nem írja le a tanácsokat, és nem mutatja meg mit kell tenni. Nincs a,b,c válasz lehetőség. Nekünk kell felállítanunk ezt a listát. Magunkra vagyunk utalva. S ez általában mindig igaz, ha az élet csatáiról van szó. Csak magadra számíthatsz, senki másra. Neked kell döntened, hogy miként cselekszel. A belső hang tudni fogja merre tovább. Persze nem mondom, hogy a szép és egyenes utat mutatja majd. De abban talán nincs is semmi kaland, semmi felfedezni való, és ami a legfontosabb... nincsenek rajta új buktatók, nincsenek mély pontok. 

A buktatók, és a nehéz napok pedig kellenek ahhoz, hogy edzett legyél. Néha ki kell, hogy csússzon a talaj a lábad alól ahhoz, hogy megtudd hogy kell felállni. Sokszor nincs kapaszkodó. Legalábbis tárgyi biztos nem. De ott van valami, amiben mindig hinni kell. Az önerő. Ha pedig ez van, akkor talpra fogsz állni. Lehet most még nem látod a küzdelem végét. De egyszer minden véget ér.

Még én sem tudom mit hoz a holnap, és az elkövetkező idő. De hiszem, hogy túlélem. Nem kell majd a segítő tárgy ami felránt. Nekem kell felállnom, egyedül... és én is így akarom.

A végén pedig ezért ott lesz valami. Egy újabb réteg páncél, ami erősít.