Még mindig nehéz

Elvettünk egymástól valamit. Valamit, ami fontos, aminek a hiánya halálos. Bár a testünk él, a lelkünkben mégis meghalt valami. Ezzel együtt pedig egymást is elvettük a másiktól. Te elszakadtál tőlem, én elszakadtam tőled.
Most úgy érzem mindegy is honnan indult ez az út. Egyre a semmi felé tart, és egyre nehezebb.
Hullámzik a lelkem mint a tenger. Felcsapnak a hullámok, majd csendben le is nyugodnak. Annyi a különbség, hogy a tenger hullámzása mellé az ember csodás naplementét, és kellemes sós illatot társít. Nos, ez esetben szó sincs ilyenről. Semmi vakító narancsos táj, semmi finom illat.

Egyedül nem megy...dehogynem!

Úgy érzed itt a világvége, mert ő nincs már melletted? Úgy érzed nincs kiút? Akkor jól figyelj.

Mindig van holnap, mindig van tovább. Mért ne lenne? Hisz élsz! Tudod mit? Élni is fogsz. Nélküle? Akkor hát nélküle.

Nem mondom, hogy könnyű egy szakítás vagy egy válás. Bár válásban nem volt még részem, de szakításban igen. Volt, hogy elhagytak, és volt, hogy én hagytam el. Egyik helyzet sem könnyebb. Mindenki emlékszik a kezdeti boldogságra, a romantikus estékre, gyönyörű közös reggelekre. Sőt, ilyenkor mindenkiben élénkebben élnek a boldog percek, mert ragaszkodik hozzá. Nem akarja elfogadni, hogy nem megy. Pedig mindenkinek jobb lesz, ha esélyt ad magának és a másiknak is, hogy megtalálja az igazi boldogságot.