Még mindig nehéz

Elvettünk egymástól valamit. Valamit, ami fontos, aminek a hiánya halálos. Bár a testünk él, a lelkünkben mégis meghalt valami. Ezzel együtt pedig egymást is elvettük a másiktól. Te elszakadtál tőlem, én elszakadtam tőled.
Most úgy érzem mindegy is honnan indult ez az út. Egyre a semmi felé tart, és egyre nehezebb.
Hullámzik a lelkem mint a tenger. Felcsapnak a hullámok, majd csendben le is nyugodnak. Annyi a különbség, hogy a tenger hullámzása mellé az ember csodás naplementét, és kellemes sós illatot társít. Nos, ez esetben szó sincs ilyenről. Semmi vakító narancsos táj, semmi finom illat.

Inkább mint mikor vihar van. Zord fellegek, csupa sötétség. Villám, és szakadó eső. Sós illat helyett csak maró szag, szúró érzés. 

Azt hittem egyre könnyebb lesz, és majd átvergődöm ezen. De nem megy. Hiába próbálom nem megy. Nem tudom érted-e. Nem tudom elér-e hozzád csak egy darabka is ebből a mindennapos fájdalomból ami bennem megy végbe. 

Régen összeért a lelkünk. De lehet csak képzeltem. Nem tudom. 

Gyűlölöm már ezt a kifejezést is.... nem tudom. Olyan szánalmas. Olyan üres. Bár épp ezért illik talán hozzám. Olyan mint én.

Gyűlölök minden egyes napot, mert sosem telik egy sem nélküled. Nincs olyan nap amikor ne járnál itt a fejemben, itt egészen bennem. Mintha ott ülnél minden sejtemben, és mindig más helyen ütnéd fel a fejed, csak, hogy el ne felejtsem ami történt. 

Nem fogom elfelejteni soha. Ne aggódj, örökké bennem marad. De nem akarom, hogy éljen, el akarom temetni. 

Valami mégsem hagyja. Csendben lapul itt valami, és én nem találom. Fogalmam sincs, hogy ha végre felfedi majd arcát az milyen lesz. Fájni fog? Vagy épp feloldoz majd? Elképzelésem sincs róla.

Tudom, hogy te is éreztél korábban hasonlót, és talán neked sem múlt el a fájdalmad. Ha igazán szerettél, akkor biztosan nem. Szeretném hinni, hogy igazi volt ez köztünk, és hogy épp ezért ilyen fájdalmas a vége. 

Egyszer talán lesz bátorságom eléd állni, és kezedbe nyomni minden leírt gondolatomat. Egyszer talán meg fogod tudni, hogy én is milyen fájdalmakon estem át. Egyszer talán nem fogsz majd annyira gyűlölni mint most. 

Talán ezért várat magára minden. Talán mindkettőnkben le kell zajlania a nagy csatának. 

De pusztán találgatok mindenről. Tapogatózom a sötétben, de a kijáratot nem találom. Olyan hosszú alagútba tévedtem, hogy még a fény se világít be rajta. 

Vagy csak lehet olyan messze van a vége, hogy nem láthatom egyelőre. 

Szétnézek magam körül, és minden olyan élettelen. Az összes tárgy, az összes kép a falon. Régen élet volt bennük, szinte sugárzott róluk az, hogy hová kötnek engem. Hogy kik voltak fontosak, hogy tartoztam valahová. 

Most meg minden olyan, mintha egy szép álom lett volna. Mintha csak egy éjszaka töredékei lennének. Mintha megálmodtam volna egy tündérmesét, és erről kézzel fogható bizonyítékaim lennének. De mégsem életszerű. 

A valaha volt erős kötelékek elgyengültek, vagy talán végleg el is szakadtak. Azok is amikről azt hittem örökké tartanak majd. 

Talán velük haltam én is. Lehet, hogy végig haldoklottam, és ezek voltak a legszebb percek amik kijárnak a végső napokon. Talán te voltál a kegyelemdöfés. 

Aztán lehet egyszer majd újraszületek. Esetleg kapok majd új lehetőséget, új csodákat, és akkor majd helyre billen minden, ami elcsúszott.

Egyelőre nem tudok mást tenni, csupán bízni abban, hogy létezik a második esély az életre, és hogy én ezt még megkapom élve.