Történet

Akkor kezdtem el blogot írni, amikor életem egy nehéz szakaszát éltem. Úgy éreztem muszáj kiadnom magamból a fájdalmat, és az írást választottam ehhez. Nagyon sok érzelem kavargott bennem és ezt fel kellett dolgoznom. Ebben a menüpontban a régi blogomról másoltam be írásokat, mert nem szeretném ha elvesznének és talán az utókor is meríthet belőle valamit. De életem eme szakaszát lezártnak tekintem és újult erővel kezdek neki ennek a blognak. Mostantól igyekszem rendszeresen vezetni a virtuális naplómat. Ehhez jó olvasást kívánok.
Ha pedig szeretnéd tudni honnan is indultam hát hajrá, bátran olvasd el a bejegyzéseket a menüpontban.

Kellemes időtöltést kívánok. :)

Élet

Az élet szólított, és újabb csatákat adott, amiket meg kellett vívnom. Tudtam és éreztem, hogy nem zárult még le az életem eme szakasza, sőt még mindig érzem, hogy tartogat újabb és újabb átélni valókat, de jöjjenek csak. Kövek ezek, építő kövek.

Mert bizony minden ami jön, az rombolhat de építhet is. Sőt, van ami rombol, aztán én építek a romokból. Ettől is olyan különleges az élet. Én nem kérem, de ő adja, és bizony sosem véletlen. Látnom kell a mélységeket és a magasságokat is magamban. Vannak szakadékok és vannak hegyek. Minden területen mászni kell. Valahonnan fel, és valahová fel. Így megy ez. 

A világ csendes...a lelkem hangos

Nem tudom miért, de mindig este tudok írni. Ilyenkor jönnek a gondolatok. Mikor a világ körülöttem elcsendesedik, akkor hangos a lelkem. 

Ilyenkor beindul a kis gépezet a fejemben, és a film elindul. Főleg olyankor, amikor fekszem az ágyban, és aludni próbálok. Csak úgy zakatol a sok gondolat. 

Hiába próbálnám megállítani, egyszerűen lehetetlen. Legtöbbször a fájdalmak, a sérelmek jönnek elő ilyenkor. A boldog percek, a boldog gondolatok mindig napközben vannak. Talán azért, mert zsigerből taszítom olyankor a bánatot.

Most ugyan nem vagyok szomorú, mégis most jön elő minden a múltból. Na jó, nem minden, de épp elég olyan dolog, ami fájt. 

Akik hiányoznak, ők ilyenkor nagyon. Akit szívesen megölelnék, őt ilyenkor nagyon. Ha sírnom kell, ilyenkor nagyon. 

Feketén-fehéren

Nos, amint a blogom elejéről is kiderül, én tartós beteg vagyok. Aki pedig netán nem olvasta volna az elejét, akkor mostmár tudja. Crohn-betegségem van, ami egy bélgyulladás. Nem gyógyítható. De nem is halálos.

Nem szeretnék most esettanulmányt írni, csak köze lesz a betegségemnek ehhez a bejegyzéshez.

A Crohn tanított meg arra, hogy pozitív legyek, és soha ne adjam fel. Nem szabad belesüllyednem a depresszióba, mert ha eluralkodik rajtam a negatív erő, akkor bizony a betegségem is könnyen a rossz oldalra kezd billenni.

Vége

Eltűntem, tudom. Bár fogalmam sincs, hogy olvas-e valaki, de aki itt van, annak jelentem: ÉLEK!

Már korábban is írtam, hogy túl vagyok a nagy fájdalmamon. De úgy hiszem most tudok tényleg pontot tenni ennek a hosszú mondatnak a végére. 

Vége.

Még mindig nehéz

Elvettünk egymástól valamit. Valamit, ami fontos, aminek a hiánya halálos. Bár a testünk él, a lelkünkben mégis meghalt valami. Ezzel együtt pedig egymást is elvettük a másiktól. Te elszakadtál tőlem, én elszakadtam tőled.
Most úgy érzem mindegy is honnan indult ez az út. Egyre a semmi felé tart, és egyre nehezebb.
Hullámzik a lelkem mint a tenger. Felcsapnak a hullámok, majd csendben le is nyugodnak. Annyi a különbség, hogy a tenger hullámzása mellé az ember csodás naplementét, és kellemes sós illatot társít. Nos, ez esetben szó sincs ilyenről. Semmi vakító narancsos táj, semmi finom illat.

Egyedül nem megy...dehogynem!

Úgy érzed itt a világvége, mert ő nincs már melletted? Úgy érzed nincs kiút? Akkor jól figyelj.

Mindig van holnap, mindig van tovább. Mért ne lenne? Hisz élsz! Tudod mit? Élni is fogsz. Nélküle? Akkor hát nélküle.

Nem mondom, hogy könnyű egy szakítás vagy egy válás. Bár válásban nem volt még részem, de szakításban igen. Volt, hogy elhagytak, és volt, hogy én hagytam el. Egyik helyzet sem könnyebb. Mindenki emlékszik a kezdeti boldogságra, a romantikus estékre, gyönyörű közös reggelekre. Sőt, ilyenkor mindenkiben élénkebben élnek a boldog percek, mert ragaszkodik hozzá. Nem akarja elfogadni, hogy nem megy. Pedig mindenkinek jobb lesz, ha esélyt ad magának és a másiknak is, hogy megtalálja az igazi boldogságot.

Már nem kellesz a napjaimba

Tudod rá kellett jönnöm, hogy nélküled is van élet. Azt hittem először, hogy szép lassan fogok majd belehalni, hogy leáll majd a szívem. Hogy nincs fény és boldogság nélküled. De van. Bizony, hogy van.

Nem mondom, hogy elmúlt a keserű íz a számból. Viszont már nem folynak könnyek a szememből. Nem érzem, hogy apró darabokra szakadna a szívem és a lelkem, mert nem vagy.

Küzdöttem hónapokon át, magammal, az élettel.

Magamat kaptam

Megtanultam hogyan legyek a saját barátom. 

Ehhez az kellett, hogy valami elromoljon, valami tönkremenjen. El kellett, hogy tűnjön mindenki. Csak azok maradtak, akikre szükségem lesz. Örökké. 

De nem is jó az a megfogalmazás, hogy szükségem lesz rájuk. Inkább úgy mondanám, ők az igazán értékesek. 

Kevesen vannak, de épp elegen. Mert inkább legyen 1, vagy 2, de ő(k) igazán szeressen(ek). Megismertem magam, barátok lettünk. Annyi oldalát ismertem meg a lelkemnek, hogy az valami brutális. Új dolgokat ismertem meg, rájöttem, hogy mi az ami igazán érdekel. Évek óta el voltak nyomva bennem érzések, gondolatok. Nem is tudtam, hogy vannak. Szép lassan jöttek elő, mindig csak egy kicsit adtak. Újra és újra összezavartak. Egyik pillanatban sírtam, másikban már nevettem. Olyan hangulatingadozásaim és gondolatváltakozásaim voltak, hogy felfoghatatlan. 

Újrakezdés

Mostantól valami más jön. Érzem. Valami megváltozott. Nem csapott zajt, és nem okozott felfordulást. Sőt. A nyugalom, és az egyensúly megtestesítője. 

Itt van. Érzem. Már nem fáj. Túléltem. 

Rövid szavak, de hosszú napok, hetek...hónapok. Talán itt a kiút, talán vége. Az első olyan reggelem volt ma, hogy nem jutott eszembe. Hosszú, és fájdalmas hónapok után. Ma először. 

Harcolni KELL!!!

Muszáj harcolni, és erősnek lenni. Ez kell hozzá. 

A napokban sokat gondolkodtam, és leginkább tartósan beteg emberek viselkedését figyeltem meg. Van aki erős, és harcol, van aki csak úgy belenyugszik, és van aki fel akarja adni. 

Én nem tudom milyen lehet elgondolkodni azon, hogy itt a vége, és nem csinálom tovább. Hogy elég volt. Persze belátom, hogy senkinek sem könnyű úgy élni, hogy tudja, ez bizony nem gyógyítható. Na már most, nem feltétlen a halálos kórokról van szó. Ugyanis sokan azonnal a legrosszabbra gondolnak, ha meghallják ezt a kifejezést: gyógyíthatatlan. 

Ugye szeret még?

Mi van akkor, ha minden próbálkozás ellenére mégsem jó? Mi van, ha minden felállás után újra és újra elesel? Mi van amikor minden seb, minden fájdalom egyedül a te hibád? Mi van, ha szétszakadni érzed az agyadat és a szívedet? Mi van ha el fog fogyni az erőd? Mi van ha nem fog menni? Mi van ha félsz mindettől?

Elkerülhetetlen

Napok óta le se állok. Vizsgaidőszak, én így szeretlek! De eddig meg is van a hajtásom eredménye! Már csak 2 vizsga van hátra, és vége a 2012/2013-as tanévnek. 

Türelem

Elmúlik. Idővel tudom, hogy el fog múlni. Ez a szorító, és nyomasztó érzés nem tarthat örökké, én hiszem.Minden nap egy kicsit más szögből látom a dolgokat. De talán az utolsó elképzelésem az igazi.
Van akit elengedek, és van akit visszavárok. Mert tudom, hogy jönni fog majd, mert nincs az az isten, hogy ne. Ismerem. Mindig ez van. Bár, ezt most más helyzet, de mégis hasonló. Csak most rajtam a sor, én tanulok most ebből. Neki se könnyű, tudom. Nehéz a helyzete, de majd letisztul minden. Csak idő kell. Bár ez a legnehezebb. A várás. Várni, és várni, és még mindig csak várni.

Esti gondolatok

Ma egész jól bírtam, nem is sírtam. Ahogy érzem nem is fogok. De attól még nem múlik ez az űr. Naphosszat ülök itt a székben, és csak bámulom a monitort. Néha elvonulok, hogy olvassak, de hamar elmúlik az érdeklődésem. Visszaülök a géphez, és várok. Várom, hogy teljen az idő, hogy megint véget érjen egy nap. 

Próbálok kapcsolatot teremteni másokkal, de nem sikerül. Pár mondat után félbeszakad a dolog, nincs miről beszéljünk. És ez még csak nem is élő szó. Csak karakterek a monitoron. Monoton pötyögés. Ennyi a zaj körülöttem, ennyi a mozgás. 

Sőt, még az interneten is ott van, mindig valahol felüti a fejét, hogy emlékeztessen újra és újra arra, hogy megváltozott minden. Pedig enélkül is tudom. 

Küzdelem

Tudod, vannak napok amikor könnyebb, és vannak napok amikor nehezebb. Sosem tudhatod reggel, hogy vajon melyik napra ébredtél. A könnyűre, vagy a nehézre. De talán nem is kell ezen gondolkodni, hisz a nap végére tudni fogod. 

Nekem például ma könnyebb volt. Talán azért, mert végre leírhattam valakinek azt amit érzek. Elkezdett megnyílni a lelkem. No persze, nem az egész érzéshalmot adtam ki magamból, de elindult végre. Ettől független még ugyanolyan nagy káosz van ott legbelül, de talán eljött az ideje annak, hogy megtörjön az a kemény páncél.

Összetörve

Igen, az élet mindig alakít. Vagy mi alakítjuk az életet? Hm, jó kérdés. 

De egy valami biztos...

Nem lehetünk mindig fent, néha le is kell esnünk ahhoz, hogy újra a magasba emelkedhessünk. Azt pedig, hogy meddig leszünk padlón, sosem láthatjuk előre. Senki nem tudhatja ezt. Néha gyorsan elmúlik a vihar, és hirtelen talpra állunk, megrázzuk magunkat, és indulunk előre. Valamikor pedig hosszabban időz nálunk a rossz idő, a bánat. Lassan térünk magunkhoz, és sokára bukkannak elő az első napsugarak. Viszont ha rövid, ha hosszú is a folyamat, várnunk kell. Nem szabad siettetni semmit, hiszen mindenhez idő kell. A jóhoz és a rosszhoz egyaránt. Persze nem is kell belesüppedni a depresszióba, de ha csak kierőszakoljuk a boldogságot, akkor az nem lesz hosszú életű. 

Szabadulj fel!

Sokszor járt ez a fejemben. Fel akartam szabadulni, fel akartam oldódni. De nem sikerült. Folyton ezt kérdeztem magamtól: "Mi lehet a baj?"

Választ azonban nem találtam rá. Aztán egy nap rádöbbentem. Túl sokat foglalkoztam más dolgokkal, nem fordítottam elég időt magamra. 

Megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy "Ki vagyok én? Mi kell nekem?", a válasz pedig megdöbbentő volt... "Nem tudom". Márpedig amíg én sem tudom rá a választ, addig nincs miről beszélni. Rájöttem arra, hogy foglalkoznom kell magammal, le kell tisztáznom magamban sok mindent. Nyugalmat, és békét kell teremtenem a zavaros lelkemben. Mert túl görcsösnek érzem magam, és félő, hogy egyszer elpattan az a túlfeszített húr. Ehhez pedig még túl fiatal vagyok. Mosolyogni szeretnék.. ugyanúgy ahogyan rég.

Szóval elkezdem a figyelmemet magamra fordítani. Szeretném megismerni önmagam. Tisztába akarok lenni a szükségleteimmel. Testi-lelki egyensúlyra van szükségem. Hát ki más teremthetné meg ha nem én?

Amit pedig már el is kezdtem, az az írás. Nagyon sokat segít. Eddig ugyan még csak leginkább a múltról írtam, de végre kiírtam magamból. 

Innentől pedig hajrá, tovább.