Magamat kaptam

Megtanultam hogyan legyek a saját barátom. 

Ehhez az kellett, hogy valami elromoljon, valami tönkremenjen. El kellett, hogy tűnjön mindenki. Csak azok maradtak, akikre szükségem lesz. Örökké. 

De nem is jó az a megfogalmazás, hogy szükségem lesz rájuk. Inkább úgy mondanám, ők az igazán értékesek. 

Kevesen vannak, de épp elegen. Mert inkább legyen 1, vagy 2, de ő(k) igazán szeressen(ek). Megismertem magam, barátok lettünk. Annyi oldalát ismertem meg a lelkemnek, hogy az valami brutális. Új dolgokat ismertem meg, rájöttem, hogy mi az ami igazán érdekel. Évek óta el voltak nyomva bennem érzések, gondolatok. Nem is tudtam, hogy vannak. Szép lassan jöttek elő, mindig csak egy kicsit adtak. Újra és újra összezavartak. Egyik pillanatban sírtam, másikban már nevettem. Olyan hangulatingadozásaim és gondolatváltakozásaim voltak, hogy felfoghatatlan. 

Volt, hogy fájt, volt, hogy nem érdekelt. Elhatároztam, hogy nem fogok belehalni. Majd csak menni fog valahogy. Tudtam, hogy nehéz lesz, éreztem, hogy jönnek majd a keserves könnyek, meg a többi. 

Nem kíméltek, belém vágták a nagy kést, oda, egészen a szívem közepére. Hagytam, mert tudtam, hogy mindez kelleni fog majd a holnaphoz. Enélkül nem jön majd el az a nap, ami eljött. 

Nem látták ezt sokan, nem tudta szinte senki, hogy mi zajlik ott belül. De így volt jó. Egyedül csináltam végig a harcot, egyedül győztem, és egyedül álltam fel. Kihúztam a kést akkor, amikor már tudtam, hogy nem fogok vérezni. 

Nem teljesen ugyan, de egyedül maradtam. Az elején akartam, hogy jöjjön valaki, hogy legyen valaki. Nem akartam egyedül lenni. Minden próbálkozásom kudarcba fulladt. Akiről azt hittem, hogy na majd ő, az eltűnt, és nem maradt belőle semmi. 

Lassan megtanultam, hogy néha ez kell. A magány. És tessék, jött valaki. Én. Visszatértem, bár kicsit -vagy nagyon- másként. Ezt sem látja senki, de már nem is akarom, hogy lássák. Nem ragaszkodom senkihez, így nem fog fájni már ha nem lesz. Természetesen a legnagyobb becsben őrzöm azokat, akik maradtak, és nekik köszönöm. Ők fontosak, nekik adok a szívemből. 

Aztán majd talán jön valaki, aki lehet, hogy régi, de az is lehet, hogy új. Örülök majd neki, és annak is ha kialakul. De már nem akarom görcsösen, csak hagyom, hogy történjen, ha történnie kell. 

Már egyedül is bírom, ha ez kell. Hiszen tudok már kommunikálni magammal, és tudom mi van bennem. Életemben soha ennyire nem ismertem még magam. 

Ezt kaptam ettől az egésztől. Nyitva a szemem, már nem csak azt látom amit elképzelek. A valóságot élem, és én...én vagyok. Saját magamat kaptam meg. Ez volt a feladatom, hogy végig járjam minden kis zugát a lelkemnek. Hogy érezzek olyanokat, amiket eddig soha. 

Nagyon jó érzés. Olyan könnyű, olyan szabad, olyan tiszta. 

Már két napja úgy alszom el, és úgy kelek fel, hogy nincs itt. Nem tartja fogva a szívem, a lelkem, és a testem. Egyenletes levegővételekkel alszom el, nem pedig könnyekbe fulladva. Reggel nem az a szorító érzés az első, hanem olyan átlagos, de mégis jó. Hallom ahogy a madarak csiripelnek, és érzem, hogy élek. 

Nem félek egyedül lenni, nem öl meg az unalom. Az órák repülnek, nem állnak egy helyben a percek. Lefoglalom magam, úgy ahogyan én szeretném. Azt csinálok, amihez kedvem van, nincs megkötve a kezem. 

Nehéz volt, de megérte. Köszönöm, hogy ennyire értékeset kaphattam. Nem hittem benne, hogy lesz értelme egyszer, de mostmár tudom, hogy volt. Nem mondom, hogy boldog vagyok amiért így történt, de jót tett nekem. 

Az elmúlt időszakot lezártnak tekintem, és már csak azt hagyom fenn, amit adott. Magamat, és a sok változást. Inspirál, és megihlet. Tudok miről írni, van értelme. Magamból adok. 

Köszönöm az összes könnycseppet. Köszönöm az összes fájdalmat. Köszönöm a néma perceket. 

Köszönöm az erőt.

Köszönöm....Magamat!