Már nem kellesz a napjaimba

Tudod rá kellett jönnöm, hogy nélküled is van élet. Azt hittem először, hogy szép lassan fogok majd belehalni, hogy leáll majd a szívem. Hogy nincs fény és boldogság nélküled. De van. Bizony, hogy van.

Nem mondom, hogy elmúlt a keserű íz a számból. Viszont már nem folynak könnyek a szememből. Nem érzem, hogy apró darabokra szakadna a szívem és a lelkem, mert nem vagy.

Küzdöttem hónapokon át, magammal, az élettel.

Minden tüske szúr, minden él karcol. A kések élesek, és elvágnak ott, ahol kell. Ott is, ahol nem kell. Ahol nem kéne.

Fekete füst jön a kék ég elé. Valami gonosz szürkeség a napfény elé. Eltakar mindent. Erőlködne a sugár, de mindig megöli valami.

Minden lépés nehéz, mintha ólom lenne a lábamban. Nem bírok levegőt venni, mert valami vasnehezék ül a mellkasomon. Ott ül, és élvezi, hogy nem bírok vele.

Nagyon hosszú időn át éreztem ezt. Üres volt minden és szürke. Azt hittem örökre elvesztem valami labirintusban, és többé nem találok ki.

Vártam, hogy angyalszárnyakon érkezzen egy tündér, és mentsen ki az iszapból. Nem bírtam mozdulni, lassan nyelt el, én pedig tűrtem.

Üvölteni tudtam volna, hogy segítsen már valaki, mert lassan bele fogok halni. De ehelyett csak csendben merültem tovább.

A legszebb álarcokat hordtam, úgy mosolyogtam mintha a világ kerek és gyönyörű lenne. A lelkem meg közben bolyongott. Egyik faltól a másikig csapódott.

Aztán egy nap mintha arcon csaptak volna, mintha egy óriási pofon ébresztett volna reggel. Rémülten hallgattam, amit mondd valaki. ÉBRESZTŐ! TE VAGY A TÜNDÉR AZ ANGYALSZÁRNYAKKAL! HÚZD KI MAGAD A MOCSÁRBÓL, MERT BIZONY MÁS NEM FOGJA MEGTENNI! INDULJ, ÉS TEDD RENDBE MAGAD!

Sokáig azt se tudtam, hogy most álmodok, vagy a valóságot élem. De a lábam megmozdult, és felgyorsult minden. Mentem előre, felhúztam magam. Kiléptem a sárból. Lelöktem magamról a fájdalom minden egyes éles darabját. Nem kellettek tovább.

Képes voltam egy érintéssel begyógyítani a sebeket amit a tüskék és a kések hagytak bennem.

Nem mondom, hogy örökre meghaltál számomra, és hogy teljesen kiléptél az életemből. Viszont nem fogsz megölni, tudom. Elteszem emlékbe az összes szép percünket. Bedobozollak, és elpakollak. Nem doblak ki, de már nem kellesz a napjaimba.

Helyedre nem rakok semmit és senkit. Mert nem akarlak pótolni. Mindennek és mindenkinek meg van a saját helye.

Azok amik és akik újak nekem, új helyre kerülnek. Nem pótló darabok, hanem valami új csodák. Ők fogják jelenteni a napfényt és a boldogságot. Boldoggá fognak tenni, ebben biztos vagyok.