Feketén-fehéren

Nos, amint a blogom elejéről is kiderül, én tartós beteg vagyok. Aki pedig netán nem olvasta volna az elejét, akkor mostmár tudja. Crohn-betegségem van, ami egy bélgyulladás. Nem gyógyítható. De nem is halálos.

Nem szeretnék most esettanulmányt írni, csak köze lesz a betegségemnek ehhez a bejegyzéshez.

A Crohn tanított meg arra, hogy pozitív legyek, és soha ne adjam fel. Nem szabad belesüllyednem a depresszióba, mert ha eluralkodik rajtam a negatív erő, akkor bizony a betegségem is könnyen a rossz oldalra kezd billenni.

Ezért hát igyekszem a gondjaimat hamar megoldani, és elűzni a rossz kedvemet. Sokszor nem könnyű megbirkózni a lelki fájdalmakkal, de igyekszem mindig a legjobbat kihozni belőlük.

Nem tagadom, 8 nagyon kemény hónapom volt februártól októberig. A legkeményebb lelki kínok, a temérdek mennyiségű könny, és sok olyan éjszaka, amikor álomba sírtam magam. Majd az ezt követő reggelek, amikor sírva ébredtem. Nem kívánom senkinek azt, amin átestem.

Volt egy tökéletes életem, amit úgy képzeljen el mindenki mint egy kártyavárat. Vannak szintek, és minden szintet fokozatosan építettem fel az életem során. Aztán volt az egyik szint után egy nagyon fontos kártyalap, ami tartotta a ráépülő szinteket. Na most, egy nap fogtam, és kipöcköltem azt a lapot szépen. Nem voltam tisztában a következményekkel. Egy darabig még így is állt a szép kis kártyaváram, ám egy nap összedőlt, és a szépen felépített csoda semmivé lett. Az életem darabokra hullott. Ami pedig a legrosszabb volt, hogy tudtam: miattam történt, mert én tettem tönkre.

Sokáig nem tudtam, hogy miként is fog majd helyreállni az életem, vagy hogyan is kéne hozzálátni ahhoz, hogy mindent újraépítsek. Nem tudtam, hogy mikor fogok újra normális életet élni, mikor tudok úgy tükörbe nézni, hogy ne zokogjak.

Az élet nem felejtette el, hogy a bűnösnek meg kell fizetnie. Kést ragadott, és elkezdte karcolni a lelkem, meg bele is szúrt néha, sőt volt, hogy kivágott belőle egy darabot. Sebtapaszt viszont nem hagyott. Bekötözni nem tudtam, csak vártam, hogy múljon el a vérzés. Tudtam, hogy csak az idő az, ami majd segíteni fog. Nem gondoltam akkor még, hogy valaha be fog majd gyógyulni minden egyes seb. A napok csak úgy múltak felettem, én pedig vártam a feloldozást. Azt hittem majd jön valaki, aki segít. Vagyis nem is hittem, hanem akartam. Görcsösen akartam azt, hogy valaki megmentsen. Napról napra éreztem, hogy fogy az erőm, és nem fogom bírni egy nap majd tovább. De én csak ültem tovább a négy fal között, és vártam. Kint hét ágra sütött a nap, én pedig a szobában gubbasztottam, mert nem volt annyi lelki erőm, hogy kimásszam az ágyból és élvezzem a nyarat. Úgy éreztem, hogy én ezt most nem érdemlem meg. Nem akartam, hogy fájjon, mégis valamiért hagytam, hogy az élet tovább szabdaljon.

Volt, hogy a betegségem sem reagált, nem ütötte fel a fejét, minden ment tovább mint eddig. De voltak napok amikor jött, hogy "Hello, itt vagyok, és bizony nem felejtettelek el." Olyankor fájt, olyankor kínok között éltem. Nem volt elég a lelki fájdalom, jöttek a testi tünetek is. Azokon a napokon meg voltam ijedve, hogy elkezdődött, és nem fog megállni. De 1-1 nap után mindig eltűnt, és nem zargatott tovább.

Viszont egyre inkább éreztem, hogy nem mehet ez így tovább. Mert ha a betegség jön és leterít a lábamról, annak súlyos következményei is lehetnek. Elég volt nekem az a sok lelki vágás, nem akartam még a testemen is hordani párat. De tenni továbbra se tettem semmit, mert egyszerűen nem volt ötletem.

Volt néhány olyan alkalom, amikor úgy éreztem végre vége, és újra mosolyoghatok. Így is volt. Egy baj volt ezzel...csupán néhány napig tartott. Aztán mintha jönne valami, és visszalökne a szakadékba. Kezdhettem elölről.

Amint már írtam, végig abban reménykedtem, hogy valaki majd segít nekem. Jön egy ember, megfogja a kezem és szép lassan átvezet a napos oldalra. Kerestem, kutattam, hogy ki lehet majd az. De egyre csak nem találtam az én megmentőmet.

Míg egy nap rám nem tört a felismerés. Az én segítő angyalom nem más, mint: ÉN.

Hiszen én tudom a legjobban, hogy min mentem keresztül és miket éreztem. Ezt senki nem érezheti át annyira, mint én. Ezért hát, a megoldásnak is valahol bennem kell lennie. De hol? És mi az?

Ekkor kezdtem el könyveket olvasni. Na most, azt tudni kell rólam, hogy nem voltam szerelmes a könyvekbe. Valahogy mindig az iskolai kötelező olvasmányok jutottak eszembe, amiktől a hideg futkosott a hátamon. De talán nem is a könyvekkel vagy az olvasással volt a gond, hanem azzal az egy szóval, hogy 'kötelező'.

Még az olvasás mániám előtt olvastam Stieg Larsson: A tetovált lány című regényét, aminek mind a három részét elolvastam. Egyszerűen imádtam. De ekkor még nem gondoltam volna, hogy az olvasás mekkora szerepet fog játszani az életemben.

Aztán jött Leiner Laura: Szent Johanna Gimi című könyvsorozatának első része. Ez egy könnyed kis olvasmány, mégis megtette a hatását. Ekkor már egyre jobban tudatosult bennem, hogy úristen ez mennyire jó dolog, és rádöbbentem, hogy imádok olvasni.

Azt tudni kell, hogy én már pár évvel ezelőtt kijártam a középiskolát, így nem éppen az én korosztályomat célozza meg a könyv, mégis úgy gondolom, hogy jó választás volt. Szórakoztató, és ami a legfontosabb, hogy olvastatta magát. 2 nap alatt végeztem az első résszel, és nem is volt kérdés, hogy folytatom.

Aztán egyre csak újabb és újabb könyveket fogyasztottam el. 1-2 nap alatt végeztem a több száz oldalas regényekkel, és szabályosan szerelmes lettem az olvasásba. Minden könyvtől kaptam valamit, ami épített. Bele tudtam kapaszkodni a történetekbe, és napról napra egyre inkább láttam a fényt az alagút végén. Megtaláltam azt az elfoglaltságot, ami a legjobban segített nekem. Így már egyre jobban hittem abban, hogy egyedül is ki fogok majd mászni a gödörből, és újjá tudom varázsolni az életemet.

Eközben már javában írtam ezt a blogot, és belekezdtem egy másikba is. Ott az olvasóhoz szólok, nem magamról írok. Úgy fogalmaznám meg, hogy minden amit leírok ott, az nem rólam szól, de belőlem van. A saját érzéseimet fogalmazom meg úgy, hogy közben hozzád beszélek. Éreztem, hogy muszáj adnom az emberiségnek valamit. Tudom, hogy minden ember más, mégis úgy gondolom mindenki átél hasonló érzéseket, átesik hasonló dolgokon.

Tehát már nem csak az olvasás, de az írás is a segítségemre volt.

Így építgettem magam folyamatosan. Lépésről lépésre haladtam, és egyre jobban hittem magamban. Abban, hogy van elég erőm ahhoz, hogy talpra álljak. Ezt a hitet pedig legelőször a betegségem megállapítása után éreztem, ezért tudtam jól, hogy ott van bennem, csak elő kell vennem újra. Ha fel tudtam dolgozni azt, hogy beteg vagyok, és a saját hitemmel és lelki erőmmel képes voltam arra, hogy egyensúlyban tartsam a Crohnt, akkor bizony ezt az akadályt is képes leszek legyőzni egymagam.

Szépen alakult minden, a könnyeim eltűntek, és helyükre jött az erő. Tudtam anélkül is aludni, hogy előtte eláztattam volna a párnát, és reggel is energikusan ébredtem. Ekkor kezdtem el érezni azt, hogy addig mint valami élőhalott, olyan voltam. De az életkedvem kezdett visszatérni, és ez nagyon nagy boldogsággal töltött el.

Minden egyre jobban kezdett letisztulni, és minden korábbi érzésemet meg tudtam fogalmazni. Szavakba tudtam önteni a fájdalmat, amit átéltem. És ahogy leírtam, az is segített a feldolgozásban. Az írás nagyon fontos dolog lett az életemben.

A nagy depressziómat a környezetem előtt ügyesen titkoltam. Mert bár akármennyire is szenvedtem, nem akartam, hogy ők ezt lássák. Így hát próbáltam mosolyogni, a lelkemben tomboló vihart pedig a legjobban eltakarni.

Most úgy tudnám megfogalmazni az egészet, hogy bár voltak körülöttem emberek, a családom, és azok akik igazán szeretnek, mégis nagyon egyedül éreztem magam. Mert a testemet körülvették mások, mégis a lelkem egyedül volt. Egyedül sírtam, egyedül dühöngtem. Meg akartam óvni őket attól, hogy így lássanak. Ma pedig már tudom, hogy ez így volt jó. Egyedül kellett megvívnom a harcot.

Remélem egyszer az írásaimmal majd nagyon sok embernek fogok segíteni. Igyekszem a legtöbbet tenni az ügy érdekében. Remélem, hogy ha csak egy ember is, de az olvasást választja majd segítségül egy nagy baj közepette, akkor az én soraimat olvashatja majd. 

Jelenleg nagyon jól vagyok, mert túltettem magam a fájdalmakon, és felépítettem magam újra. Elmondhatatlanul büszke vagyok magamra, és köszönöm az életnek, amiért nem adott mellém senkit, aki segítene. Köszönöm, hogy hagyta, hogy végig járjam a lelkem legkisebb zugait is, és megismerjem magam igazán. Köszönöm, hogy adta az olvasást, és az írást, mert ezek segítettek a legtöbbet.

Köszönöm magamnak, hogy élek. Hogy újra élek.