Emlékszem mennyire bizonygattam, hogy na majd most én megmutatom és végigcsinálom. Röhej vagy Andrea, komolyan. Ha egy 2 napos hasfájás derékba törte azt, hogy véghez vigyem ezt a
kihívást, akkor mit is akarok én az élettől? Nevetséges, komolyan. Na de
még mielőtt itt élve elásnám magam, azt azért sikerült betartanom, hogy
jó útra terelem eltévelyedett, sötét lelkemet. Eltelt egy hónap azóta,
amióta felhagytam egy bizonyos életformával, és erre borzasztó büszke
vagyok és jobban is érzem magam. Nem kell már az az élet, sőt talán soha
nem is kellett volna. Persze utólag mindig okos az ember, amikor már a
padlóról kapargatja össze magát, és igyekszik nem feladni, hanem a
szarból megpróbál várat építeni. Én is jelenleg az építkezés fázisban
vagyok. Sajnos az élet mindig bebizonyítja nekem, hogy mindig van
lentebb, mindig tud mélyebbre lökni. A pofonok mintha egyre csak
erősebbek lennének, és nem tudom még hányat bírok elviselni. De amíg
viselem, addig itt vagyok és megyek tovább akkor is, ha nem érzem a
lábam alatt a talajt. Pedig hányszor de hányszor végigfutott az agyamon
az, hogy feladom a picsába az egészet és nem érdekel. Kábé tartott kettő
percig amíg ezen gondolkodtam, majd egy képzeletbeli maflást adtam
magamnak, mert meg vagyok én hülyülve? Dobjak el mindent amiért már
megdolgoztam és hagyjam győzni a gonoszt? Frászkarikát.
