Hajnali negyed 3 van. Már egy órája ébren vagyok, és nem érzem azt, hogy álmos lennék. Sosem tudtam megérteni mikor Apa vagy Mama mondta, hogy fent voltak egész éjszaka, vagy felkeltek és nem bírtak visszaaludni. Az én világomban nem létezett ilyen soha. Na de ugye, milyen a sors. Soha ne mondd, hogy soha. Jázmin itt alszik békésen a lábamnál, imádom hallgatni ahogy szuszog. Ha már egyszer nem bírok aludni így felcsapódtam Facebookra, gondoltam most van időm átböngészni miről maradtam le napközben. Hát nem túl sok mindenről, de mégis volt ami miatt megérte felmenni és emiatt most bekapcsoltam a gépet, és pötyögök itt a csendben. Régen mindig ki akartam próbálni milyen lehet éjszaka írni, nos kipipálhatom ezt is a listán. Amúgy egészen jó érzés, mert csend van és nem vonja el semmi a figyelmét az embernek. Van idő gondolkodni, nincs semmi ami megzavarja. Még csak nézelődni se tudok, mert pusztán a laptop világít a szobában, az is csak gyenge fényerővel, hogy ne vakuljak meg.
Nos, ami miatt megérte hajnalok hajnalán Facebookon fent szörfölni az Andika és a blogja. Andika colitises. Tudjátok, a Crohn "tesója". Na de ez nem valami bélyeg, vagy valami megkülönböztető jelzés, de igenis fontos tudni róla. Én azt tanácsolom, hogy mindenképp olvass el tőle legalább egy írást, és mindent érteni fogsz. Ez a csaj eszméletlen. És van szerencsém személyesen is ismerni egy ilyen fantasztikus lányt (ilyenkor marha büszkén kihúzom magam). Egy IBD találkozón ismertem meg, és valahogy már akkor azt éreztem, hogy van valamiféle lelki kapocs köztünk. Ezt nem lehet megmagyarázni, ezt csak úgy érzi az ember és kész. De nem is ez itt most a lényeg. Egyébként baromi keveset beszélünk Andikával, találkozni meg aztán végképp...talán évente egyszer. Ezt még leírni is fájt. Mégis úgy érzem ettől nem kell, hogy rosszul érezzük magunkat, mert attól még ott vagyunk egymásnak ha kell pár biztató szó, vagy akármi. Most viszont, hogy blogot kezdett írni, már szinte naprakész információim vannak róla, mert igyekszem mindig olvasni a bejegyzéseit. Hatalmas az az erő, ami ebben a lányban van. Más szerintem már a felénél feladta volna a harcot, de ő nem. És soha nem is fogja.
Ha belegondolok, hogy a hétköznapokban mennyit tudunk bosszankodni apró dolgokon. Mennyi időt és energiát pazarolunk el a dühre, az idegeskedésre, a nyavajgásra. Gondoljunk csak bele mennyire fel tud bosszantani, ha sokat kell sorban állni a postán vagy a boltba, netán ha késik 1-2 percet a busz. Nem mondom, hogy engem nem zavarnak ezek a dolgok, de aztán időnként mindig jön valami, ami felnyitja a szemem és rájövök, hogy ez mind semmi. Most épp Andika koppintott az orromra, és késztetett arra, hogy leírjam erről a gondolataimat. Szóval úgy gondolom, ezek mind olyan apró dolgok, amik miatt nem lenne érdemes felhúzni magunkat. Állandóan csak rohan mindenki. Sietünk a munkába, sietünk a buszhoz, sietünk haza a munkából. Néha pedig milyen jó is lenne lelassítani. Mennyire jó érzés lenne, ha mindent alaposan megcsodálhatnánk, ha lenne időnk örülni a parányi dolgoknak is. Remélem, ha majd olvasod Andikát, akkor elgondolkodsz te is ezeken. Majd talán ha csak egy napra is de értékelni fogod azt, hogy mennyire szerencsés vagy, mert ha bár hajszálon múlt is, de elérted a buszt mert futottál pár métert. Hogy utálsz évente egyszer elmenni a kötelező orvosi vizsgálatokra, nem az, hogy hetente, havonta. Hogy kiakadsz otthon este a családnak, hogy már megint ötszázan voltak előtted, és mennyire tele a hócipőd, hogy sose tudsz normálisan elintézni semmit. Nem azért panaszkodsz, mert az erőd a béka segge alatt és minden fáj. Kívánom, hogy mindig csak ennyi legyen amiért panaszra nyithatod a szádat.
Andika hétköznapjai mindig tartogathatnak számára meglepetéseket, és nem feltétlen jókat. Mégis talpon van és olyan erővel küzd, hogy az emberfeletti. Amit bevesz a fejébe, azt megcsinálja és marhára nem érdekli milyen út vezet odáig. Pedig aztán felrúghatna mindent a picsába, és belenyomorodhatna az önsajnálatba. De ő nem teszi. Ő megy és bokszol az élettel, a betegségével. Én tudom, hogy mindig ő lesz erősebb. Néha pedig kell, hogy az ember olvasson vagy beszéljen egy ilyen emberrel, mint ő. Nem mondom, hogy onnantól nem fog zavarni a tömeg a boltban vagy, hogy késik a busz. Talán csak arra a pár órára változik meg a fejedben valami, miután olvastad őt. De én azt hiszem, azért a néhány óráért is megéri.
A legnagyobb harcosok köztünk élnek, és talán amíg te türelmetlenül toporogsz a megállóban és össze van húzva a szemöldököd mert a franc egye meg már megint késik, addig ő lehet épp ott áll melletted és mosolyog, hogy ma is kiért a buszmegállóba anélkül, hogy összeesett volna félúton.
Andikám, neked meg üzenem, hogy mindig csak előre és tudod, hogy mindig van tovább még egy lépéssel. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése