Szeptember 24

Betegállományba vagyok, szóval van időm írni. Na nem mintha munka mellett nem lenne, csak egyszerűen eddig nem éreztem azt, hogy jönne a késztetés, hogy írjak. Pedig lett volna miről, de majd most pótolom az elmaradásomat. Legutóbb még mikor írtam a blogra, akkor a Mekihez készültem McCafés lánynak. Ez így is volt, kemény 1 hétig voltam a cég alkalmazásában ugyanis aztán telefont kaptam miszerint lenne lehetőség a Postánál dolgozni. Hát, immár lassan 4 hónapja ott dolgozom. Vannak kemény napok, vannak megpróbáltatások, de hol nincsenek? Ültem zárás után sírva az asztalomnál, de zokogtam már buszon, vonaton is. Éreztem azt, hogy nem bírom tovább és feladom. Nem adtam fel, mert megszólalt a harcos énem, meg kaptam segítséget, úgyhogy átvészeltem egy nehéz időszakot. Az a baj, hogy sokszor túl maximalista vagyok és nem bírom elviselni, ha valami nem megy. Szeretnék mindent rögtön és azonnal és a legjobban csinálni. Ez persze képtelenség, Rengeteget fejlődtem így is és pedig az elején azt hittem nekem ez sose fog rutinszerűen menni. Ma már belátom, hogy szükség van időre, és ha elakadok, akkor szükség van segítségre is. 

Más területeken is halad velem az élet, ugyanis október 1-jén megyek beiratkozni a kozmetikus suliba. Igeeeen, már megint kitaláltam valamit úgyhogy irány az iskola hétvégente, hétköznap meg megy tovább a meló. Mindeközben pedig próbálom építgetni az életem, célokat kitűzni magam elé. Hosszú, nehéz, borzalmas év van a hátam mögött, de talán felcsillant a fény az alagút végén. Amiket eddig elterveztem az mind a süllyesztőbe végezte, mert egyszerűen feladtam és nem érdekelt az egész. Gyenge voltam, nem volt bennem kitartás, összeomlottam nem egyszer nem kétszer. De én hiszem, hogy minden fájdalom, minden összetörés kell az élethez. Ahogy szoktam is mondani: a fájdalmak erősítenek a legjobban. És ez az erő mintha kezdene szétáradni bennem. Újra érzem, hogy talán van értelme élni, hogy vannak újra álmaim, és hogy a nevetésem napról napra őszintébb. Elkezdtem járni Zumbázni, eddig kétszer voltam, de nagyon szeretem és végre valami olyan mozgásforma amiben igazán otthon érezhetem magam, hiszen táncos és ráadásul jobbnál jobb latin zenékre nyomjuk. Újraélesztette bennem táncos álmaimat is, bár valahol mintha lenne valami gát bennem. Azt érzem lekéstem erről az álomról és nem biztos, hogy lenne visszaút. Aki nem tudja, annak írom, hogy én versenytáncos szerettem volna lenni, de bizonyos okok miatt nem járhattam táncolni. Pedig tudom és érzem, hogy sokra is vihettem volna akár, mert imádok táncolni és úgy gondolom ritmusérzékért se kell a szomszédba menni. 26 éves vagyok, és valamiért úgy érzem lekések mindenről. Hogy elmúlik felettem az élet, és talán sosem kaphatom meg az igazán nagy álmaimat. Jól seggbe kéne rúgni engem, hogy ki az ágyból és kezdj el végre élni.

Rettegek attól, hogy szürke, monoton és sivár életem legyen. Nem akarok egy munkamániás, besavanyodott picsa lenni. Én nevetni akarok, ragyogni, táncolni és azt érezni, hogy az élet a legjobb dolog. Sok emberrel találkozok a munkám által és sajnos néha azt érzem mikor ránézek egy-egy ügyfélre, hogy istenem hol siklott ki vajon az élete, mi lehetett az a pont, hogy nem bírt egy nehéz helyzetből kiszállni. Mert egyszerűen látszik rajta, hogy napról-napra él szerencsétlen és olykor a Chanel parfüm helyett a kocsma szagát érezni. De van akiről simán csak a szomorúság a keserűség üvölt. Szörnyű szerintem, hogy sorsok és életek idáig juthatnak és nem tisztem ítélkezni, hogy ki miért tart ott ahol. De tudom, hogy én nem szeretnék ilyen lenni és talán ez tüzel fel sokszor és érzem azt, hogy menjünk és csináljuk és nem adhatom fel. Anno, 5 évvel ezelőtt mikor megtudtam, hogy Crohn beteg vagyok, akkor is azt mantráztam, hogy én nem vagyok beteg. És a mai napig is így tartom számon ezt az egészet, hogy mi élettársak vagyunk, és lehetőleg jó sokáig nem futunk össze. 1 éve nem szedek gyógyszert és a vérképemet mutogatni kéne. Elértem azt amit akartam, hogy ne is érezzem magam sose betegnek. Az orvosom is megmondta, hogy én az agyammal győztem. Hogy nem süllyedtem bele a depresszióba, hogy nem rettegtem, hogy nem éreztem magam soha betegnek. Hát akkor valahogy így kéne tennem az élet többi területén is. Táncolni akarok? Ki tart vissza? Utazni akarok? Ki tart vissza? Boldog akarok lenni? Ki tart vissza? Nos, egyelőre én tartom vissza saját magam, de előbb vagy utóbb győzni fog megint a harcos énem.

Addig amíg meg nem ragyogok a táncos csillagok között, marad a Zumba és menjen mindenki Zumbázni, mert őrült jó buli és feltölt annyira, hogy bár szakad rólad a víz és levegőt alig kapsz mégis azt érzed, nem elég és még még még. Bedobom ide nektek most a kedvenc zenémet és direkt Zumbás verziót, hogy hátha meghozza valakinek a kedvét.

Remélem drága olvasóim, hogy nem szűntetek meg kedvelni a blogot annak ellenére, hogy ilyen ritkán jelentkeztem mostanság. Ígérem lassan tényleg feléledek és igyekszem írni. Addig pedig hallgassunk jó zenéket, nevessünk, szeressünk és élvezzük azt, hogy élünk. :)