Nem sírsz mindennap, mégis minden egyes perc, amikor eszedbe jut, az maga a kín. A szíved darabokra tört, a lelked zokog.
Nem
tudod elmondani neki, hogy mennyire rossz. Hogy félig meghaltál. Hogy
hiányzik. Nem szeretnéd elveszíteni. Bár úgy érzed, hogy elveszítetted.
Az
élet megy tovább. Igen, megy...de mégis hogy. Nem lehetnek boldogok a
napok, mikor kiszakadt belőled egy darab. Hogy mosolyoghatnál őszintén,
mikor belül keserves könnyek hullnak?
Hiába
próbáltál tovább lépni, egyszerűen nem megy. Nem tudod, hogy mit érez,
fogalmad sincs, hogy mit gondol. Szeret-e még egyáltalán?
Félsz
a választól, ezért nem lépsz. Pedig te is tudod, hogy jobb lenne helyre
rakni mindent. De csak vársz. Hallgatod az óra ketyegését, és hagyod,
hogy némán múljanak el a percek.
Őrlődsz,
és ez napról napra egyre rosszabb lesz. Érzed az űrt, tudod, hogy mi
hiányzik.Szétnézel. Rend van körülötted. Rend, de mégis üresség. Mert
hol van a mosolya, hol van az a gyönyörű arc? Nem látod sehol, és Isten
tudja, hogy mikor látod majd újra.
Vársz.
Várod. Biztatod magad, hogy majd jönni fog, mert jönnie kell. Azt
szeretnéd, ha ő keresne, ha bekopogna hozzád. Szeretnéd, ha megölelne,
és azt mondaná "Nincs semmi baj".
Elképzeled
százszor, hogy mit fogsz mondani majd, mikor újra találkoztok. De mikor
lesz az, és hol? Egyáltalán lesz-e még valaha?
Szereted. Nem szeretnéd, hogy vége legyen. Fontos neked, és a szíved mélyén reméled, hogy te is az vagy neki.
Remegve várod a percet, hogy megölelhesd, és elmondhasd, hogy mennyire szereted, és milyen nagyon hiányzott.
Vagy egyszerűen csak zokogj a vállán, és ezzel megmutasd mindazt, amit érzel
Meg szeretnéd köszönni, hogy szeret még, és hogy visszajött. Vissza szeretnéd kapni őt. Vele együtt pedig a hiányzó darabot.
Az életet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése