Büszkeség

Érdekes dolgokat élek át 2 hete már. Ugyanis jelentkeztem egy coach programba, mármint nem én vagyok a coach, hanem én vagyok az ő alanya. Natival már régóta ismerjük egymást, és nagyon megörültem mikor beválasztott a programjába. Erről fog szólni ez a mai bejegyzés.

Gimnazista lány

Nagyon régóta nem írtam. Egy szót sem. Csak sodródtam az élettel és faltam azt. De a magasban lebegés nem lehet örök állapot, így hát én is lepottyantam, elég keményen. Mivel nekem mindig jobban ment az írás akkor, amikor nehéz időket éltem, így talán nem meglepő, hogy most is egy mélyebb fázisban tudok billentyűzetet ragadni. Egy ideje már lelki búvárkodom, magammal, a saját kis életemmel. Mondhatni egyfajta „énidő” de abból is a keményebb fajta. Van bennem pár elég mély és régi bevésődés, amik feloldásához már szakember segítsége fog kelleni, de mivel jött ez a koronavírus miatti karantén állapot, így ezt a dolgot kicsit tolnom kell magam előtt. De addig sem tétlenkedem, és próbálok szembenézni dolgokkal, realizálni őket, megfogalmazni érzéseket, tényleg a pocsolya aljára tekinteni. Így születtek meg ezek a gondolatok is. 

Az út vége

Fogalmam sincs milyen érzés lehet mikor fejbe lőnek valakit, de azt hiszem valami olyasmi, mint amit akkor éreztem, abban a percben, amikor szétszakítottad minden álmomat és egy szakadékba löktél egyetlen szóval. Hogy vége. Ott és akkor megsemmisültem. Ripityára tört a szívem, a lelkem, az elmém és az életem. A mai napig nem tudom hogyan tettem meg autóval azt a 10 kilométeres hazautat, de egészen biztos nem voltam magamnál. Keservesen zokogtam és nem tudott semmi megnyugtatni. Az pedig csak a hab volt a tortán, hogy másnap volt életem legszörnyűbb születésnapja, a 25. és sosem gondoltam volna, hogy lehet ennyire borzalmas egy szülinap. Amikor mindenki azt ünnepli, hogy megszülettem, miközben én csak meg akartam halni. Nem bírtam enni, mert azzal marcangoltam magam, hogy én nem érdemlem meg, hogy egyek. Egyszerűen nem ment le egy falat sem a torkomon, csak zokogtam a villával vagy a kanállal a kezemben. Hosszú ideig nem akartam krumplistésztát látni, mert az volt a kedvenced. Nyugtatóval tudtam csak elaludni hetekig, mert akkor legalább letompult az agyam és nem gondolkodtam. De egy nap rájöttem, hogy nem akarom, hogy gyógyszerek segítsenek csak létezni. A barátaim tanácstalanul álltak és nézték végig a szenvedésem, fogalmuk sem volt ebből miként fogok kijönni vagy hogyan tudnának segíteni. Nézték ahogy hangos nevetésből átváltok keserű zokogásba, majd újra nevetésbe. Ők csak hinni tudtak és reménykedni, hogy nem fogom feladni és talpra állok. Szerintem neked mai napig fogalmad sincs mit okoztál, de talán jobb is így. Sosem volt bennem harag, vagy gyűlölet, mert te csak azt tetted amit akkor jónak láttál. Neked így jobb és szebb lett az életed. Nélkülem. Én 2,5 év alatt kapartam össze magam, épp annyi idő volt, mint amennyi veled jutott nekem. 2,5 éven át vártalak. Vártam, hogy majd egy nap meggondolod magad, és rájössz, hogy szeretsz és velem akarsz majd lenni. Görcsösen ragaszkodtam hozzád, az emlékedhez és a szerelmünkhöz. Vagyis ma már tudom, hogy csak egy kapaszkodás volt. Pengeélen táncoltam nagyon sokáig, és csak menekültem a magánytól, a gondolkodástól. Napok teltek el úgy, hogy felébredtem, felöltöztem és csak mentem. Jártam az utcákat és próbáltam elnyomni a sírást azzal, hogy az utcán más ne lássa mekkora bennem a fájdalom. Sokszor felvettem az álarcot és mosolyogtam mintha minden rendben lett volna, holott közel sem volt semmi sem rendben. Megfogadtam, hogy soha többé senkit nem fogok szeretni, mert nekem te vagy az igazi és a tökéletes. Nekem nem kell más, ha te nem lehetsz az enyém. Amikor utoljára láttalak akkor azt mondtad ne aggódjak, semmi sem változik ettől még és ugyanúgy találkozunk meg beszélünk. Még az elején valóban beszéltünk is, de akkor ott, 2015. július 24-én láttalak utoljára. Én bíztam benne, hogy úgy lesz ahogy ígérted és fogjuk még egymást látni. Ma már tudom, hogy csak egy hazugság volt, de azért köszönöm, hogy hazudtál, mert legalább most élek és le tudom mindezt írni. Szép lassan valahogy múlt a szívzsibbadás és az a szorító fájdalom. Idővel már őszintén tudtam nevetni és volt pár óra mikor nem jutottál már eszembe. Az élet kezdett visszatérni belém, és lettek céljaim. Jól tudtam érezni magam az emberek közt és bár nagyon lassan, de a szorító kezem meglazult és nem ragaszkodtam már az emlékedhez. 2017 utolsó napjaiban olyat éreztem, amit már nagyon régen nem. Hogy szabad vagyok, rohadtul szabad. A lelkem ledobta a láncot, ami eddig fogva tartotta és újra élni kezdett. Eddigi életem talán legszebb 2,5 évét köszönhetem neked. Mármint azt a 2,5 évet amit velem töltöttél. Ma már nincs bennem keserűség, nincs bennem fájdalom. Szeretnék csak a szépre gondolni. Baromi sokat küzdöttem és erősödtem mióta elhagytál, és talán ez kellett ahhoz, hogy végleg megtaláljam önmagam. Talán a szívem képes lesz újra kinyílni, és beengedni a boldogságot. Talán tudok majd nélküled is élni. Úgy, hogy nem gondolok rád minden nap, és nem várom, hogy üzenj, vagy újra szeress. Talán lesz majd valaki, akit szeretni tudok és aki mellett megtalálom a helyem. Én kívánom, hogy találd meg a boldogságod, és hogy olyan valaki legyen melletted, aki annyira tud szeretni, ahogy azt megérdemled. Decemberben még utoljára sétáltam egyet azokon a helyeken amik rád emlékeztetnek, megsirattalak majd elengedtelek. De meg kellett írnom ezt is, mert legyen ez az én búcsúzásom. Az út véget ért. 

Ég veled. 

Álmok megvalósítás alatt

Nos, hol is kezdjem? :D Hello, Natusshkám, remélem olvasod a várva várt bejegyzést. :) <3 Itt vagyok, élek és jelenleg tele vagyok energiával. Olyan igazi, életenergiával. Visszaolvastam az előző bejegyzésemet, és jó látni, hogy talán már akkor is elindult bennem valami változás. Viszont az élet már a kezembe is adta a józanító valóságot. Egy ideje a  könyvesboltban bolyongtam amikor egy eldugottabb sarokban majdnem az alsó polcról emeltem le. Pedig ezt szerintem mutogatni kéne, meg hirdetni óriásplakáton. Bár lehet jobb is, ha az ember ilyen sorsszerűen talál rá mint én. Megváltoztatott sokmindent bennem. Egyelőre nem árulom el melyik könyvről beszélek, mert még nem értem a végére, de az első betűjétől kezdve imádom. Rájöttem, hogy lehet naivság, de én utálom azt hogy a társadalom be akar zárni egy dobozba amire az van írva: kötelesség. Dolgozz, adózz, fizess csekkeket és égj ki pár év alatt. Na jó, ennyire persze nem vészes a helyzet, de jelenleg erős bennem ez az érzés. Ahogy látom az embereket menni a munkába, majd hazatérni onnan, és közben elfelejtenek élni. Elfelejtik, hogy milyen álmaik voltak gyerekkorukban. Nem mernek lépni, mert mindig van valami ami meggátolja őket. Én nem így akarok majd sok év múlva távozni. Hogy voltak álmaim de sose tudtam megvalósítani őket. Épp ezért íródik a bakancslistám. Rengetegszer akartam már írni, de most igazán szívből jön, nem kényszer. Sőt, egyre több minden kerül fel rá. Nem akarok többé meghátrálni és kifogások mögé bújni. Nem akarok szürke életet élni és csak ábrándokat kergetni, hogy de jó volna ha... Nem szeretném ha az életem csak kötelességekből állna, és egy droid lennék aki csak túlél. Persze ahhoz, hogy megvalósítsuk az álmainkat tenni kell, nem is keveset. Talán áldozatokkal jár, talán lemondásokkal, de a végeredmény majd mindenért kárpótol. Sokszor kemény lesz és fogcsikorgatva fogok lépéseket megtenni, de ezúttal vagyok olyan elszánt, hogy csak a cél lebeg a szemem előtt. Túl sok mindent és túl sokszor adtam fel. Sokszor győztek a kifogások vagy épp a lustaság. Na most van ebből elegem. 

Hogy pontosan mi is forog a kis buksimban az hamarosan kiderül, de addig is én mindenkit arra bíztatok, hogy merjen lépni, kezdje el megvalósítani az álmait, akkor is ha az most és rögtön és azonnal nem kivitelezhető. Akkor is ha hosszú hónapok, vagy netán évek munkáját kell beletenni. Megéri majd miden egyes nehéz nap, mert a végén ott lesz amire vágyott. 

Szeptember 24

Betegállományba vagyok, szóval van időm írni. Na nem mintha munka mellett nem lenne, csak egyszerűen eddig nem éreztem azt, hogy jönne a késztetés, hogy írjak. Pedig lett volna miről, de majd most pótolom az elmaradásomat. Legutóbb még mikor írtam a blogra, akkor a Mekihez készültem McCafés lánynak. Ez így is volt, kemény 1 hétig voltam a cég alkalmazásában ugyanis aztán telefont kaptam miszerint lenne lehetőség a Postánál dolgozni. Hát, immár lassan 4 hónapja ott dolgozom. Vannak kemény napok, vannak megpróbáltatások, de hol nincsenek? Ültem zárás után sírva az asztalomnál, de zokogtam már buszon, vonaton is. Éreztem azt, hogy nem bírom tovább és feladom. Nem adtam fel, mert megszólalt a harcos énem, meg kaptam segítséget, úgyhogy átvészeltem egy nehéz időszakot. Az a baj, hogy sokszor túl maximalista vagyok és nem bírom elviselni, ha valami nem megy. Szeretnék mindent rögtön és azonnal és a legjobban csinálni. Ez persze képtelenség, Rengeteget fejlődtem így is és pedig az elején azt hittem nekem ez sose fog rutinszerűen menni. Ma már belátom, hogy szükség van időre, és ha elakadok, akkor szükség van segítségre is. 

Hajnali gondolatok, Andikák

Hajnali negyed 3 van. Már egy órája ébren vagyok, és nem érzem azt, hogy álmos lennék. Sosem tudtam megérteni mikor Apa vagy Mama mondta, hogy fent voltak egész éjszaka, vagy felkeltek és nem bírtak visszaaludni. Az én világomban nem létezett ilyen soha. Na de ugye, milyen a sors. Soha ne mondd, hogy soha. Jázmin itt alszik békésen a lábamnál, imádom hallgatni ahogy szuszog. Ha már egyszer nem bírok aludni így felcsapódtam Facebookra, gondoltam most van időm átböngészni miről maradtam le napközben. Hát nem túl sok mindenről, de mégis volt ami miatt megérte felmenni és emiatt most bekapcsoltam a gépet, és pötyögök itt a csendben. Régen mindig ki akartam próbálni milyen lehet éjszaka írni, nos kipipálhatom ezt is a listán. Amúgy egészen jó érzés, mert csend van és nem vonja el semmi a figyelmét az embernek. Van idő gondolkodni, nincs semmi ami megzavarja. Még csak nézelődni se tudok, mert pusztán a laptop világít a szobában, az is csak gyenge fényerővel, hogy ne vakuljak meg. 

Return...again

Megszámolni se tudom hányszor írtam már visszatérős posztot, de most megint ez a tényállás. Nekem valahogy nem kedveznek a csillagok, mert mindig pofára esek, összetörök, magamba zuhanok és még milliónyi jelzővel tarkíthatnám a felsorolást, de inkább hagyjuk. Minél több pofon jön, elvileg annyival lesz erősebb az ember is, bár én ezt néha megkérdőjelezném. Lassan 1 éve, hogy felborult a világom, hogy minden darabokra hullott körülöttem és kezd elegem lenni. Semmi nem megy úgy ahogy azt elterveztem, sőt mintha egyre csak hátrafelé haladnék. Az idő, az bezzeg törtet előre, nem áll meg. Tudom, hogy az a legrosszabb ha beleragadok ebbe a monoton szürkeségbe, de úgy érzem nincs egy deka erőm se megmozdulni. Nullán vagyok minden téren. Az is egyre inkább zavar, hogy napközben többször is képes vagyok elaludni, pedig a 7-8 óra alvásom megvan egy éjszaka. Nyomott vagyok, érdektelen. Nem bírom elviselni a legkisebb stressz helyzetet sem. Nem jó ez így, baromira nem jó.