Egyedül nem megy...dehogynem!

Úgy érzed itt a világvége, mert ő nincs már melletted? Úgy érzed nincs kiút? Akkor jól figyelj.

Mindig van holnap, mindig van tovább. Mért ne lenne? Hisz élsz! Tudod mit? Élni is fogsz. Nélküle? Akkor hát nélküle.

Nem mondom, hogy könnyű egy szakítás vagy egy válás. Bár válásban nem volt még részem, de szakításban igen. Volt, hogy elhagytak, és volt, hogy én hagytam el. Egyik helyzet sem könnyebb. Mindenki emlékszik a kezdeti boldogságra, a romantikus estékre, gyönyörű közös reggelekre. Sőt, ilyenkor mindenkiben élénkebben élnek a boldog percek, mert ragaszkodik hozzá. Nem akarja elfogadni, hogy nem megy. Pedig mindenkinek jobb lesz, ha esélyt ad magának és a másiknak is, hogy megtalálja az igazi boldogságot.

Már nem kellesz a napjaimba

Tudod rá kellett jönnöm, hogy nélküled is van élet. Azt hittem először, hogy szép lassan fogok majd belehalni, hogy leáll majd a szívem. Hogy nincs fény és boldogság nélküled. De van. Bizony, hogy van.

Nem mondom, hogy elmúlt a keserű íz a számból. Viszont már nem folynak könnyek a szememből. Nem érzem, hogy apró darabokra szakadna a szívem és a lelkem, mert nem vagy.

Küzdöttem hónapokon át, magammal, az élettel.

Magamat kaptam

Megtanultam hogyan legyek a saját barátom. 

Ehhez az kellett, hogy valami elromoljon, valami tönkremenjen. El kellett, hogy tűnjön mindenki. Csak azok maradtak, akikre szükségem lesz. Örökké. 

De nem is jó az a megfogalmazás, hogy szükségem lesz rájuk. Inkább úgy mondanám, ők az igazán értékesek. 

Kevesen vannak, de épp elegen. Mert inkább legyen 1, vagy 2, de ő(k) igazán szeressen(ek). Megismertem magam, barátok lettünk. Annyi oldalát ismertem meg a lelkemnek, hogy az valami brutális. Új dolgokat ismertem meg, rájöttem, hogy mi az ami igazán érdekel. Évek óta el voltak nyomva bennem érzések, gondolatok. Nem is tudtam, hogy vannak. Szép lassan jöttek elő, mindig csak egy kicsit adtak. Újra és újra összezavartak. Egyik pillanatban sírtam, másikban már nevettem. Olyan hangulatingadozásaim és gondolatváltakozásaim voltak, hogy felfoghatatlan. 

Újrakezdés

Mostantól valami más jön. Érzem. Valami megváltozott. Nem csapott zajt, és nem okozott felfordulást. Sőt. A nyugalom, és az egyensúly megtestesítője. 

Itt van. Érzem. Már nem fáj. Túléltem. 

Rövid szavak, de hosszú napok, hetek...hónapok. Talán itt a kiút, talán vége. Az első olyan reggelem volt ma, hogy nem jutott eszembe. Hosszú, és fájdalmas hónapok után. Ma először. 

Harcolni KELL!!!

Muszáj harcolni, és erősnek lenni. Ez kell hozzá. 

A napokban sokat gondolkodtam, és leginkább tartósan beteg emberek viselkedését figyeltem meg. Van aki erős, és harcol, van aki csak úgy belenyugszik, és van aki fel akarja adni. 

Én nem tudom milyen lehet elgondolkodni azon, hogy itt a vége, és nem csinálom tovább. Hogy elég volt. Persze belátom, hogy senkinek sem könnyű úgy élni, hogy tudja, ez bizony nem gyógyítható. Na már most, nem feltétlen a halálos kórokról van szó. Ugyanis sokan azonnal a legrosszabbra gondolnak, ha meghallják ezt a kifejezést: gyógyíthatatlan. 

Ugye szeret még?

Mi van akkor, ha minden próbálkozás ellenére mégsem jó? Mi van, ha minden felállás után újra és újra elesel? Mi van amikor minden seb, minden fájdalom egyedül a te hibád? Mi van, ha szétszakadni érzed az agyadat és a szívedet? Mi van ha el fog fogyni az erőd? Mi van ha nem fog menni? Mi van ha félsz mindettől?

Elkerülhetetlen

Napok óta le se állok. Vizsgaidőszak, én így szeretlek! De eddig meg is van a hajtásom eredménye! Már csak 2 vizsga van hátra, és vége a 2012/2013-as tanévnek.