Feketén-fehéren

Nos, amint a blogom elejéről is kiderül, én tartós beteg vagyok. Aki pedig netán nem olvasta volna az elejét, akkor mostmár tudja. Crohn-betegségem van, ami egy bélgyulladás. Nem gyógyítható. De nem is halálos.

Nem szeretnék most esettanulmányt írni, csak köze lesz a betegségemnek ehhez a bejegyzéshez.

A Crohn tanított meg arra, hogy pozitív legyek, és soha ne adjam fel. Nem szabad belesüllyednem a depresszióba, mert ha eluralkodik rajtam a negatív erő, akkor bizony a betegségem is könnyen a rossz oldalra kezd billenni.

Vége

Eltűntem, tudom. Bár fogalmam sincs, hogy olvas-e valaki, de aki itt van, annak jelentem: ÉLEK!

Már korábban is írtam, hogy túl vagyok a nagy fájdalmamon. De úgy hiszem most tudok tényleg pontot tenni ennek a hosszú mondatnak a végére. 

Vége.

Még mindig nehéz

Elvettünk egymástól valamit. Valamit, ami fontos, aminek a hiánya halálos. Bár a testünk él, a lelkünkben mégis meghalt valami. Ezzel együtt pedig egymást is elvettük a másiktól. Te elszakadtál tőlem, én elszakadtam tőled.
Most úgy érzem mindegy is honnan indult ez az út. Egyre a semmi felé tart, és egyre nehezebb.
Hullámzik a lelkem mint a tenger. Felcsapnak a hullámok, majd csendben le is nyugodnak. Annyi a különbség, hogy a tenger hullámzása mellé az ember csodás naplementét, és kellemes sós illatot társít. Nos, ez esetben szó sincs ilyenről. Semmi vakító narancsos táj, semmi finom illat.

Egyedül nem megy...dehogynem!

Úgy érzed itt a világvége, mert ő nincs már melletted? Úgy érzed nincs kiút? Akkor jól figyelj.

Mindig van holnap, mindig van tovább. Mért ne lenne? Hisz élsz! Tudod mit? Élni is fogsz. Nélküle? Akkor hát nélküle.

Nem mondom, hogy könnyű egy szakítás vagy egy válás. Bár válásban nem volt még részem, de szakításban igen. Volt, hogy elhagytak, és volt, hogy én hagytam el. Egyik helyzet sem könnyebb. Mindenki emlékszik a kezdeti boldogságra, a romantikus estékre, gyönyörű közös reggelekre. Sőt, ilyenkor mindenkiben élénkebben élnek a boldog percek, mert ragaszkodik hozzá. Nem akarja elfogadni, hogy nem megy. Pedig mindenkinek jobb lesz, ha esélyt ad magának és a másiknak is, hogy megtalálja az igazi boldogságot.

Már nem kellesz a napjaimba

Tudod rá kellett jönnöm, hogy nélküled is van élet. Azt hittem először, hogy szép lassan fogok majd belehalni, hogy leáll majd a szívem. Hogy nincs fény és boldogság nélküled. De van. Bizony, hogy van.

Nem mondom, hogy elmúlt a keserű íz a számból. Viszont már nem folynak könnyek a szememből. Nem érzem, hogy apró darabokra szakadna a szívem és a lelkem, mert nem vagy.

Küzdöttem hónapokon át, magammal, az élettel.

Magamat kaptam

Megtanultam hogyan legyek a saját barátom. 

Ehhez az kellett, hogy valami elromoljon, valami tönkremenjen. El kellett, hogy tűnjön mindenki. Csak azok maradtak, akikre szükségem lesz. Örökké. 

De nem is jó az a megfogalmazás, hogy szükségem lesz rájuk. Inkább úgy mondanám, ők az igazán értékesek. 

Kevesen vannak, de épp elegen. Mert inkább legyen 1, vagy 2, de ő(k) igazán szeressen(ek). Megismertem magam, barátok lettünk. Annyi oldalát ismertem meg a lelkemnek, hogy az valami brutális. Új dolgokat ismertem meg, rájöttem, hogy mi az ami igazán érdekel. Évek óta el voltak nyomva bennem érzések, gondolatok. Nem is tudtam, hogy vannak. Szép lassan jöttek elő, mindig csak egy kicsit adtak. Újra és újra összezavartak. Egyik pillanatban sírtam, másikban már nevettem. Olyan hangulatingadozásaim és gondolatváltakozásaim voltak, hogy felfoghatatlan. 

Újrakezdés

Mostantól valami más jön. Érzem. Valami megváltozott. Nem csapott zajt, és nem okozott felfordulást. Sőt. A nyugalom, és az egyensúly megtestesítője. 

Itt van. Érzem. Már nem fáj. Túléltem. 

Rövid szavak, de hosszú napok, hetek...hónapok. Talán itt a kiút, talán vége. Az első olyan reggelem volt ma, hogy nem jutott eszembe. Hosszú, és fájdalmas hónapok után. Ma először.